„Néhány évvel ezelõtt, vízkereszt napján reggel, négy Szatmár megyei fiatalember összeszólalkozott bizonyos nemes versenyzésre. A verseny feladata ebbõl állott: farsang elsõ napján elkezdeni Szinérváralján a táncot, abban kivilágos-kivirradtig helytállani, – akkor felülni a csöngõs szánra, áthajtani Szamostelekre, ott is táncban virradni meg, s reggel ismét menni tovább Aranyosmeggyesre, ott is folytatni a dáridót, azzal megint egy faluval odább, fel Ugocsának, Beregnek, Zemplénnek, onnan lekerülni Szabolcsnak, Biharnak, végigvigadni mind a hat vármegyét egy csepp kipihenés nélkül. A verseny szabályai voltak ezek: egy ismerõs házat el nem kerülni, ahova a négy közül valamelyik betérni óhajt, egy táncot sem hagyni kezdeni másnak, s nem végezni elõbb, mint más. Minden tósztot elfogadni, s soha egy csepp bort nem hagyni a pohárban. Egész farsangon át nem aludni ágyban, hanem csak a szánban fekve, amíg egyik falutól a másikig utaznak, – és végre elõfordulható kalandoknál, mint például párbajok, szerelmi cselszövények dolgában, fidéliter egymás segítségére lenni, hasonló eseményeknek is igen gyorsan kellvén végrehajtatniuk, miután egy faluban egy napnál tovább idõzni nem szabad. A négy ifjú közül, kik ez elmés versenyt megkezdték, egy kidõlt már Tiszaújlakon: tüdõgyulladást kapott, és két nap alatt belehalt. Ez nem volt életrevaló ember.”