Záró novellámból idézek: „– Szeretném megköszönni, hogy eljöttetek! Ti ismertétek Balázst, és szerettétek. Hát lehetett őt nem szeretni? – itt megállt, mintha egy útkereszteződéshez ért volna, ahol zöldről sárgára váltott a lámpa. És megismételte önmagát. Akárcsak egy lefulladt motorra újra gyújtást adott, de akkor már lassan, óvatosan indult. – Lehetett őt nem szeretni! – hangja zúgott a padok között, hullámként fodrozódott, elérte az utolsó padsort, a nagy faajtót, ott megállt, és visszacsapódott hozzá. Szívén a kis kéz megmozdult. Aztán újra megérintette, akkor már langyosan, édes melegen, akárcsak egy kisded tejszagú lehelete. Megnyugodva folytatta. – Mi ezt nem tudtuk, mert sajnos lehetet őt nem szeretni is!  – ahogy ezt kimondta a fekete pöttyök megmoccantak, éppen csak egy milliméternyit, de arrébb tolódtak.” /Hiányzó darabka című novella/
A történet, amiről például ez a novellám szól, felkavaró. Ám arra törekedtem, hogy kapjon egy olyan keretet, ami átfogja törhetetlenséggel, a lélek tisztaságával és a hittel. Mert erre mindnyájunknak szükségünk van. 

Írásaimban a minket érő ingereket, rezdüléseket, a válaszaink sokszínűségét mutatom be, egy-egy élethelyzet, a jellem ábrázolásával. Fókuszba helyezem a hétköznapok szituációit. Ilyen a kiszolgáltatottság, az előítélet, az útkeresés, az elfogadás, a betegségek, a hit- és a szeretet. 
Igyekeztem néhány humoros történetet is elhelyezni a kötetben, ezekben a szereplők megmutatják emberi, sokszor abszurd vonásaikat. 
Kellemes mazsolázgatás kívánok minden olvasónak, aki megtisztel, hogy fellapozza első novelláskötetem.