Táncsics Mihály, a munkásság és parasztság közös harcának első nagy képviselője mondja el e kötetben életét és küzdelmeit. Táncsics a dolgozó nép szemével látta a magyar történelem nagy eseményeit, fontos korszakait, – önéletrajzát ez teszi különösen becsessé és mély tanulságúvá. De az Életpályám nemcsak önéletrajz, hanem egyben hiteles ábrázolása is a XIX. századi magyar társadalom állapotának, válságának, fejlődésének. Táncsics jobbágyként a maga bőrén ismerte meg az elnyomott parasztság életét, iparoslegényként a munkásét s mint tanító, az értelmiségét. Látta és írásaiban bírálta a reformkor mozgalmait, előkészítője és résztvevője volt a márciusi forradalomnak s a szabadságharcnak, üldözöttje a Bachkorszaknak s élete végén tanúja a magyar munkásmozgalom kialakulásának. Hosszú és küzdelmes életét mindig a nép iránti hűség, a népszabadság mindig vallott igazsága irányította, örökségét ezért vállalja és őrzi meg a dolgozók társadalma.
Weöres Sándor gyerekzseninek indult, ami ritka, és zseniális felnőtt lett belőle, ami még ritkább. Kosztolányi Dezső azonnal felismerte rendkívüli képességeit, egyik gyerekkori versét Kodály Zoltán zenésítette meg. Soha, senki nem vonta kétségbe tehetségét, soha nem kellett küzdelmet folytatnia az elismerésért. Elemi erővel hárított el minden akadályt áradó mondanivalója elől.
Végigpásztázta az egész világirodalmat, magába szívta az európai kultúrát, és mélyen hatottak rá a keleti filozófiák. Nincs költői forma, nincs műfaj és műnem, amelyen meg ne szólalt volna a kidolgozott tökéletesség hangján. Hangváltozatai a komor mítoszoktól a bájos nyelvi játékokig terjednek. Ritmusjátékait, népdalszerű kis verseit óvodások fújják szerte az országban, filozófiai költeményei fölé elmélyülten hajolnak a költészet hívei. Műveit olvasták, szavalták, megzenésítették, színpadra állították, volt, amiből még filmet is készítettek.
Kenyeres Zoltán könyve végigelemzi a pálya egész terjedelmét. Szakemberek számára szakkönyv, az irodalmat szerető művelt közönség számára jó olvasmány. A magyar tanulmányirodalomnak azt a hagyományát folytatja, amely a Nyugat évfolyamaiban alakult ki, felhasználja a modern szövegelemző iskolák eredményeit, de tartózkodik attól, hogy elvont szaknyelven fejezze ki magát. Nyitott mindenki számára, aki behatóan meg akarja ismerni Weöres Sándor rendkívüli életművét.
Jack London oly érzékletesen ábrázolja a kocsmák közösség(de)formáló világát, oly plasztikusan mutatja be az alkohol személyiség(le)építõ hatásait, oly kézzelfoghatóan festi le saját testi és lelki kínjainak gyönyöreit, oly pátosszal értekezik a zsugorodó alkotói elme alkohol általi fõnix-szárnyalásáról, oly mértékû odaadással magasztalja az alkoholizmus mindent felperzselõ fenséges fertõjét, oly kívánatossá teszi az élet nevû halálos betegség éber nirvánában való átvegetálását, hogy az olvasó a végére kedvet kap mindezt a szörnyûséget saját irhájának mentése érdekében azonnal kipróbálni Hagymásy András kocsmográfus, a Prágai kocsmakalauz címû könyv szerzõje
Az emlékező, az egykori színésznő, Harmos Ilona nem férje révén ismerte meg Karinthyt, éppen ellenkezőleg, Karinthy „szólította le” egyszer az utcán, s mutatta be később barátjának, Kosztolányinak. A kötetben többé-kevésbé megtaláljuk Karinthy életének főbb állomásait. A szerző igyekezett felderíteni gyermekkorának legfontosabb eseményeit, bemutatni a népes Karinthy-családot, majd ezután első és második házasságának történetéről, a svédországi agyműtétről, s végül halálának körülményeiről olvashatunk. A közbeeső részeket anekdoták, ugratások, emlékfoszlányok (néha csak egy-egy mondat, jó bemondás) töltik ki, Karinthy megjelent műveiből vett idézetekkel tűzdelve. Az előforduló kisebb tévedéseket a szerkesztők a jegyzetekben korrigálták.
Bár néhány új történettel kiegészíthetjük a kötet nyomán a Karinthy-sztorik hadát, lényegesen újat nem tudunk meg a szereplőkről. Meglehetősen félrevezető a szerző szélsőségesen elfogult ellenszenve Karinthy feleségei, de főként Bőhm Aranka iránt, melyet visszaemlékezéseiben egyáltalán nem rejt véka alá. Élhetünk a gyanúperrel, hogy életében, szemtől szembe sokkal kedvesebb volt az asszonnyal.
Kellemes, könnyű olvasmány, ha eltekintünk attól, hogy az írónő nem kifejezetten stílusművész, s így előadásmódja kissé száraz, mondatai monotonon koppannak, éles kontrasztban a Karinthytól vagy Kosztolányitól származó idézetekkel. Az viszont dicséretére válik, hogy mindvégig mértéktartóan a háttérben marad, sőt még a férjét sem emlegeti a kelleténél többször, így a kötet csakugyan Karinthyről szól.
Egy csupa halálközeli élményből összeállított, rendkívüli memoár Nagy-Britannia egyik bestsellerszerzőjétől.
Maggie O’Farrell meghökkentő memoárja, a Vagyok, vagyok, vagyok az írónő életét szakaszokra tagoló és meghatározó halálközeli élményeket veszi sorra. Gyerekkori betegségét, amely egy egész évre ágyhoz kötötte, és amelyből senki sem hitte, hogy felépülhet. Kamaszkori menekülésvágyát, amely kis híján tragédiában végződött. Találkozását valami beteg lelkű személlyel egy elhagyatott ösvényen. És mindegyik közül a legriasztóbb: mindennapos küzdelmét azért, hogy megóvja lánya életét – aki számára a könyvet is írta – attól a betegségtől, amely hihetetlenül sebezhetővé teszi az élet számtalan veszélyével szemben. A tizenhét különálló találkozás Maggie-t különböző életkorokban és különféle helyszíneken ábrázolja, életét éles, spontán pillanatfelvételek sorozataként mutatva be. Feszes prózája vibrál az energiától, a visszafogott érzelmektől. O’Farrell felkavaróan adja vissza azt az érzést, hogy a veszély mindig a közelünkben ólálkodik, emellett azonban rávilágít az élet értékére, szépségére és rejtélyeire is.
1856-ban jelent meg Toldy Ferencnek az irodalmi arcképeit és beszédeit összegyűjtő kötete, melynek anyagából válogatásunk készült. Rövidebb tanulmányait és a régi magyar irodalom néhány vitás kérdését boncolgató előadásait Toldy Ferenc az eredeti kiadásban ezekkel a mondatokkal bocsátotta útjára:
„…többnyire a futó óra művei; s így vázlatok inkább, mint részletesen kifestett képek: de jobbára hosszas ismeretség emlékezeteiből kölcsönzött vonásokkal, mik – úgy biztatom magamat – jellemzők is, valók is. Nem mind nagy nevek. De ország nemcsak büszke alapeszekből, hanem középmagasságú dombok és síkokból is áll; város nemcsak tornyok és paloták, hanem közszerű házak és kunyhókból is: s annak és ennek ismerete az egészben van. Irodalmunkban nem sokan ragyogtak, de sokan munkálkodtak hasznosan: s fénytelen, de hasznos munka is önismertetésre és hálára méltó. Mégis, éppen a tárgyak, de kétségkívül a tárgyalás különbségei szerint is – mert alkalom és idő nem egyformán szolgáltak – különböző becsűek e képecskék: az egykori irodalomtörténész azonban mindegyiknek fog találni adatokat és iránypontokat, miket fán csak e lapon őriznek meg; a hazafi olvasó pedig felismeri azon ikercsillagát az eszmének és érzésnek, mely valamikor minden Jónak, derűben s borúban, úgy szerzőnek is, hosszú pályáján, kalauza és lelkesítője volt.”
© 2022 DiBookSale Zrt. Minden jog fenntartva.
