Az ​én moszkvai tartózkodásom óta eltelt, túlontúl eseményes három évtized életem tájképét nagyon sok sírral népesítette be, eseményekben, küzdelmekben, megrázkódtatásokban, fájdalmakban, reményekben és megvalósulásokban szédületesen bővelkedett- mégis, az idő múlásával egyre többet kell gondolnom a moszkvai VEGAAR egykori igazgatójára, a szőke, minduntalan el-elpiruló fiatal németre, Bork Ottóra, kiről az Egy regény a regényben oly sűrűn és nemegyszer csúfolódóan barátságtalan hangsúllyal történik említés. A jelenet, amikor a nyitott ajtón keresztül a titkárnőjével való beszélgetésemet hallva, ő, az igazgató szobájában, íróasztala mögé guggolva próbál előlem elrejtőzve láthatatlanná válni – ez a feledhetetlen élmény, illetve látvány ma, három évtized távlatából úgy rémlik fel előttem, mint valami kínos, de minden szónál beszédesebb jelkép. Kigondolni se lehetne kifejezőbb szimbólumot: a nagy vállalatnak ez az igazgatója, aki hirtelen elhatározással igyekszik összecsucsordova elbújni az ügyfele elől a tekintélyes íróasztal alatt – elbújni a cselekedet, a döntés, maga a létezés kockázata elől. Tragikus módon azonban épp ez volt a megvalósíthatatlan, a végül is megoldhatatlannak bizonyult feladat: nem lehetett letenni,és levegővé válni, nem lehetett úgy igazgatónak lenni, hogy az ember mégse legyen az, tisztséget viselni és ugyanakkor még elbújni is úgy, hogy azt észre ne vegyék.