„A sûrû és különös köd, vagy gõz, mely az indián nyarat jellemzi, s mely súlyosan csüggött minden földi dolog fölött, kétségkívül még mélyítette a határozatlan benyomást, amit ezek a földi dolgok keltettek. Oly sûrû volt ez a kellemes köd, hogy sose láttam az útból egyszerre több, mint egy tucat yardnyit magam elõtt. Az út rendkívül kanyargós volt, s minthogy a nap elrejtõzött, hamarosan elvesztettem minden fogalmamat arról, hogy mely irányból indultam. Közben a morfium is megtette szokásos hatását - az egész külsõ világot megragadó érdekességgel ruházta föl. Egy levél rezdülésében - egy fûszál színárnyalatában - egy lóhere formájában - egy méh zsongásában - egy harmatcsöpp csillanásában - a szél lélegzetében - a bágyadt illatokban, melyek az erdõbõl jöttek - ösztönzések egész mindensége áradt, vidám és tarka raja a rapszodikus és rendszertelen gondolatoknak.” (Részlet)