Ott ​folytatom, ahol az előző részt be fogom fejezni, ha lesz rá időm. Még 1944 karácsonya után kezdődött ez a történet. Az Izbég melletti robbanóanyag raktár őrzésével voltunk megbízva. Már lejárt a szolgálati időnk, de a váltás csak nem akart megérkezni. Felhívtam tehát a szentendrei laktanyát, hogy miért késnek. Legnagyobb meglepetésemre a "Któ tám?"(Ki van ott?) szavakat hallottam a telefonban. Ebből tudtuk meg, hogy a laktanyában már oroszok vannak. Először óvatosan lementünk Izbégre, de ott már meg is láttuk az oroszokat. Visszalopakodva összedugtuk a fejünket, hogy most mitévők legyünk? Javaslatomra úgy döntöttünk, hogy felmegyünk a Kőhegyen lévő menedékházba. Ez jó ötletnek bizonyult, mert a gondnok úr néhány civil ruhát is tudott adni nekünk. Én ugyan csak egy vékony munkaruhát kaptam, de ez is eltakarta a katonaruhát. Másnap reggel a fagyos földbe, becsomagolva, elástam a köpenyemet, és egy sziklarepedésbe eldugtam a puskámat is. Mivel a többiek a maradás mellett döntöttek, én fogtam a katonaládámat és elindultam Pomáz felé….