Ott folytatom, ahol az előző részt be fogom fejezni, ha lesz rá időm. Még 1944 karácsonya után kezdődött ez a történet. Az Izbég melletti robbanóanyag raktár őrzésével voltunk megbízva. Már lejárt a szolgálati időnk, de a váltás csak nem akart megérkezni. Felhívtam tehát a szentendrei laktanyát, hogy miért késnek. Legnagyobb meglepetésemre a "Któ tám?"(Ki van ott?) szavakat hallottam a telefonban. Ebből tudtuk meg, hogy a laktanyában már oroszok vannak. Először óvatosan lementünk Izbégre, de ott már meg is láttuk az oroszokat. Visszalopakodva összedugtuk a fejünket, hogy most mitévők legyünk? Javaslatomra úgy döntöttünk, hogy felmegyünk a Kőhegyen lévő menedékházba. Ez jó ötletnek bizonyult, mert a gondnok úr néhány civil ruhát is tudott adni nekünk. Én ugyan csak egy vékony munkaruhát kaptam, de ez is eltakarta a katonaruhát. Másnap reggel a fagyos földbe, becsomagolva, elástam a köpenyemet, és egy sziklarepedésbe eldugtam a puskámat is. Mivel a többiek a maradás mellett döntöttek, én fogtam a katonaládámat és elindultam Pomáz felé….
inumichiyo
A kötet nehéz témát dolgoz fel. Mégis miként élhet túl egy hadifogoly egy tábort? Milyen megpróbáltatások érik őt? Nos ezekre csak felszínesen kapunk választ, és az olvasási élményt is rombolja, hogy látszólag a szerkesztés és a tördelés mindennemű hiánya lépett fel benne. A történet elnagyolt, és mintha a cselekmények egy perc pihenő nélkül csak követnék egymást, ahol meg nem tudta a szerző kitölteni a hézagokat, ott gyorsan időugrás történt. Sokkal többet ki lehetett volna hozni ebből.
Ezekkel együtt is megveheted
+
+
165 pont
inumichiyo
9 órája
3