„Eszembe jutott a gyászos búsongó nõ. Éji lámpa mellett elmélázva ott ül fejét kezére lehajtva. Gondolatai messze-messze hordják vágyakozó lelkét, keresztül sivatag avar pusztaságon, csalitos erdõkön, idegen városokban, millió idegen emberi arc közül keresve az egyet, akit meg nem talál, hirtelen forró csók éri lehajtott kezét, egy ismert hang nevét mondja ki, felrezzenve szétnéz. Senki sincsen közel. Az éji lámpa csendesen lobog. És a kísérõ emlékek nem hagytak tovamennem. Valami veszni kényszerítõ vágy, valami holdkóros szédülés visszahajtott felkeresni a délibábos rónát és a rajta felhányt magas sírdombokat, bejárni hegyet és völgyet, a futó folyamok partját, az ismeretlen fehérlõ falvakat, elvándorolni a nagy zajos városig, messzirõl megnézni félig ködbe merült tornyait, palotáit, s ha az éj leszállott, végiglopózni a hallgatag utcákon, mint ki gyújtogatni indult, benézni az ismert ház ablakán, meglátni a gyászos búsongó nõt,  amint éji lámpája mellett álmatlanul álmodozik, jó éjszakát mondani neki,… s azután fölkeresni a legelsõ börtönõrt, tegyen velem amit akar…”