Kik ma a háztartásfők? Egyáltalán, létezik még olyan, hogy családfő? Kik a szinglik, és milyen kötődési formák jellemzik őket? Érvényesek-e még a klasszikus női és férfi szerepek? Lehet-e eltartott a munkavállaló nő? Hogyan alakulnak és hogyan bomlanak fel a családok? Mi a „mozaikcsalád”? Van- e jelenkori társadalmunkban általános érvényű családmodell? Miért jelentek meg a kommunák és az alternatív életmódváltozatok? Hogyan függ össze a társbérlet és a népesedéspolitika? Ezekre és hasonló kérdésekre keresi a választ Somlai Péter tudományos igénnyel megírt könyve.

1900 körül a kereső munkát végző nők túlnyomó többsége a szegényebb paraszti és ipari rétegekhez tartozott, a középosztálybeli családokban pedig még alig találni munkavállaló nőt. 2000 körül a fejlett világ fizetett munkaerejének közel fele nőkből állt, és a középosztályokban is a kétkeresős család lett a norma.

A klasszikus polgári családban éles és jellegzetes különbségek választották el a férfi szerepét a nőétől. A háztartásfő (a kereső férj) és az eltartottak (feleség és kiskorú gyermekek) szerepei egyaránt voltak tényszerűek és normatív jellegűek. Tényszerűen jellemezték főként a társadalom középrétegeit, amelyekben a férjek voltak a családfenntartók, az asszonyok pedig a háztartás vezetői, ám más társadalmi osztályok és rétegek körében is mindinkább érvényes normáknak tartották, hogy a férfiak legyenek a családfenntartók, keressenek pénzt, a nők pedig foglalkozzanak a gyerekekkel és az otthonnal.

A 20. század folyamán több folyamat ásta alá az e szerepekre vonatkozó elvárások érvényességét. Elterjedt a kétkeresős családmodell, később pedig csökkenni kezdett a házasságkötések száma. Az utóbbi évtizedekben egyre ritkább lett a rendezett polgári család, ám sokféle változata terjedt el az együttélésnek és az életformáknak. Csökkent az „egy vagy több gyermekkel együtt élő házasok” aránya, viszont sokan élnek egyedül és növekszik az egyetlen szülőből és kiskorú gyerekekből álló háztartások száma. A posztindusztriális társadalmakban tehát a családi élet és általában az életformák pluralizációja figyelhető meg. Amíg a polgári család az ipari társadalmak kikristályosodott intézményének számított, a jelenkori társadalmakban még nem látni ilyen, általános érvényre számot tartó modellt.

A Család 2.0 című könyv két gondolatmenetet követ. Az egyik az együttélés alapvető szükségleteiről, a kötődésről és a választásról szól. De milyen irányú a család változása, és ez az irány hogyan függ össze a kötődések és választások szükségleteivel?

A válaszra vonatkozik a könyv másik gondolatmenete, amely a család és az együttélés három történelmi típusát elemzi: a premodern családot és háztartást, az ipari társadalmak polgáricsalád-típusát és a jelenkor új, „posztmodern” együttélési formáit. Ilyenek például a válásokat követő tartós párkapcsolatok, az újraházasodások vagy a nem házas életmódok, a különböző előzményekből származó gyermekek együttese, a „mozaik családok”, a távolról együtt élők házassága vagy élettársi kapcsolata, a virtuális kapcsolatok, illetve a nem családos életformák, amilyen a szingliké.

A szerző így ír munkájáról: „Nem megítélni, hanem bemutatni és értelmezni kívánom ezeket az életformákat és azt a törekvést, hogy új módon tegyék lehetővé a kötődési és választási szükségletek összehangolását.”