A nyár a bölcső és a tipegés, de a tél a nagy iskola és a próbatétel - gondolta Ladó Gyula Lajos, akit Tutajos néven ismerhetett meg a Tüskevár olvasója. Most ugyanis a zalai táj fehérbe burkolózott. Olyan a légkör, mintha meleg soha nem is lett volna. Amikor a szél eláll, a látszólagos mozdulatlanságban mintha lágy selymek úsznának a havon; az olvasó halk suhogást érez inkább, mint hall, ahogy a hideg összehúzza a világot. Tutajos és elválaszthatatlan barátja, Bütyök ezúttal a télen is eleven Kis-Balaton világában töltik a szünidőt. Itt ünneplik a karácsonyt és az újévet, megtanulnak rókát lőni, csukát fogni. A két kamasz, átesve az első szerelem válságain, már szinte érett férfiként éli meg a természetes életmód szépségét.

A folyók fölött emelkedő magaspart barlangjaiban emberemlékezet óta baglyok élnek. Az egymást váltó nemzedékek mindig ide hordják zsákmányukat, itt költik ki és nevelik fel fiókáikat, engedelmeskedve a bagolyélet sok évezredes törvényeinek. De sorsuk összefonódott az e tájon élő emberek sorsával is; a tatárjárás, a török hódoltság, a szabadságharc néhány jelenete ott tükröződött nagyra nyitott, figyelő szemükben.

Matula bácsit, a kis-balatoni nádas szeretetre méltó bölcsét, Tutajos és Bütyök tanítómesterét mindenki ismeri. Azonban nem ő volt az egyetlen „öreg magyar”, akinek Fekete István megírta a történetét. Kötetünk szereplői olyan idős emberek, akik rászolgáltak arra, hogy novellák hősei legyenek: mindegyikük mögött mozgalmas élet áll, amely bővelkedik kalandokban és tanulságokban.

104 kilométernyi út a Jón-tenger és az Aspromonte-hegység közötti szűk parti sávon, Reggio Calabria és Siderno között, mindössze másfél óra, de ha a leágazásokat is végigjárjuk, öt kontinensre juthatunk el, és negyvenévnyi bűnözés történetét ismerhetjük meg.

A 106-os utat bejárva a világméretű  ’ndrangheta-jelenség forrásához jutunk, és olyan bűnszervezetet ismerhetünk meg, amely egyszerre képes ősi rítusokkal ünnepelni egy Szűzanya-szobor előtt, és több millió euró értékben veszélyes nemzetközi pénzügyi műveleteket bonyolítani, vagy embereket kivégezni.

A könyv legalább annyira történelmi, mint lélektani utazás, amelynek célja a bűnözők elméjének mélyebb megismerése. Antonio Talia regényírói szenvedéllyel ír szeretett szülőföldjéről, de közben soha nem hagyja el az oknyomozó újságíró csalhatatlan ösztöne. Ennek köszönhető ez a világos és dühös riportkönyv, amely a gonoszság világába vezet, és az igazság keserű íze érződik rajta.

Antonio Talia 1977-ben született Reggio Calabriában. Helyszíni tudósítóként dolgozott Pekingben, ahol olasz és kínai feketepénzek útját követte; Svédországban, ahol utcai galeriket kutatott fel; Indonéziában, ahol a dzsihádizmus mindennapjait vizsgálta; Hongkongban, ahonnan törvénytelen pénzügyi műveletekről számolt be. Több külpolitikai rádióműsornak volt szerkesztője, főként a Radio24 adón.

Amikor James Bowen egy sérült, vörhenyes szőrű, kóbor macskát talált egy folyosón, még fogalma sem volt arról, hogy az élete mennyire meg fog változni. James egyik napról a másikra élt London utcáin, és biztosan tudta, hogy amire végképp nincs szüksége, az egy háziállat.
Mégsem tudott ellenállni a meghökkentően intelligens kandúrnak, akit befogadott, és gyorsan el is keresztelt Bobnak. Gondos ápolásának köszönhetően Bob lassan visszanyerte az egészségét, James pedig készült útjára engedni az állatot – úgy hitte, soha többé nem látják viszont egymást. Bobnak azonban más elképzelései voltak.
Ők ketten hamarosan elválaszthatatlanok lettek, s komikus – alkalmanként kockázatos – kalandjaik fokozatosan átalakították az életüket. Így segítettek egymásnak abban, hogy zaklatott múltjuk sebei lassan begyógyulhassanak.

A Bob, az utcamacska megható és felemelő történet, ami megérint mindenkit, aki csak elolvassa.