Elmondok egy történetet e könyv egyik történetéről.
Tegnap (1988. április 20-án) délelőtt azzal a jó hírrel hívott föl a Szépirodalmi Kiadótól Károly Márta szerkesztő, hogy ideje fülszöveget írnom a könyvemhez.
Én nagyon boldog voltam, és tökéletesen tanácstalan. Mit tudok még elmondani ezekről a történetekről, amit ők nem árulnak el magukról?
Még mielőtt bármi is eszembe juthatott volna, ismét csöngött a telefon. Tamás volt az, a szakállába dörmögő clown, akivel két-három évvel ezelőtt barátkoztunk össze. Tudtam, hogy az utóbbi hetekben elég ramaty állapotban volt, és letoltam:
- Mindig csak akkor jössz, amikor jól vagy. Tessék olyankor is jönni, amikor valami bajod van.
- Nem, nem, olyankor nem szabad - válaszolta. - Olyankor itt van a Sátán. Meg is írtad te ezt egyszer. Néhány éve olvastam a Nemzetben egy írásodat, amiben, talán hetvenhétben, odamegy hozzátok az a fiú a Párizsi cukrászda előtt és azt kéri, hogy hallgassátok meg.
- Igen, tudom, Kérdés volt a címe.
- Az, az. És azt mondja nektek: „Ti meghallgattok! Ugye ti meghallgattok!? Ugye "ti meghallgattok engem?!"
- Persze, emlékszem. Miért, te is ilyen kétségbeesett szoktál lenni, ha kiborulsz?
- Én voltam az a fiú. Csak akkor még nem ismertük egymást.
Azóta eltelt néhány hét. Egy este becsöngetett Tamás. Péterrel, színész-rendező barátommal éppen dolgoztunk.
- Azt mondtad, jöjjek akkor is, ha baj van. Hát most baj van - mondta Tamás és bedülöngélt a szobába.
- Ülj le, egyél. Vagy feküdj le a szomszéd szobában. Vagy mondd el, mi baj - mondtam neki.
Se evett, se feküdt, se a baját nem mondta el. Csak belekötött Péterbe.
Én pedig kidobtam.