Falcsik Mari hatodik verseskönyve az elmúlt tíz év lírai termését összegzi. Az eddigieknél terjedelmesebb kötetben az érzelmi és gondolati állapot megragadása sokféle műfaji variációban, változatos poétikai eszközökkel megírt versekben ölt formát. A skála a nagyon személyes hangvételű daloktól a magán- és közösségi múltat faggató epikus jellegű darabokon át a gondolati költészetig ível. A költő olykor közvetlenül a saját napi életéből meríti tárgyát, máskor objektív távolságtartásra törekvő szellemi gesztussal számol be arról, amit emberi léte szubjektív, azaz „igazi idejében" megtapasztal: „Össze kell gyűjteni minden reményre okot adó jelet, ami szinte megfoghatatlan formában jelen van az életben. Ehhez furcsamód leginkább a megtapasztalt törékenységről, veszteségről, kiszolgáltatottságról szóló verseken keresztül vezet az út."