„TANÁR tanítványt keres. Határozott vágy a világ megmentésére elengedhetetlen. Jelentkezni személyesen.” Ezzel a hirdetéssel indul Daniel Quinn díjnyertes, világhírű regénye, az Izmael – de ugyanezen a ponton kezdődik Az én Izmaelem története is. A különbség mindössze annyi, hogy a bölcs gorilla újsághirdetésére ezúttal nem egy kiégett, cinikus bölcsész jelentkezik, hanem egy kislány. Izmael zavarba is jön a váratlan kihívástól; azzal próbál kitérni előle, hogy az ő tanítása nem gyerekeknek való. Julie azonban a sarkára áll: ha tizenkét éve elég ahhoz, hogy autót lophasson, abortusza lehessen vagy épp drogokkal kereskedhessen, akkor elég idős ahhoz is, hogy a világ megmentéséről halljon. Izmael végül kötélnek áll: ugyanazt tanítja Julie-nak, mint első tanítványának, az Izmael szerzőjének – mégis teljesen másról, és persze másképp beszél. Az új példázatok nyomán a civilizációkritika meglepő mélységei tárulnak fel előttünk. Megértjük, hogy az emberiség 17 másodpercben összefoglalható történelmében hol rejlik az eredendő hazugság. Tízezer éves távlat segítségével ismerjük fel, mi az alapvető baj az iskolarendszerünkkel. Sőt: hogy az egész iskolaügynek mi a valódi, ki nem mondott célja. Merthogy nem a tudás átadása a lényeg, az nyilvánvaló mindenki számára, aki valaha próbált már felnőttként visszaemlékezni arra, hogy mi az ördögöt is tanult éveken keresztül a suliban. Világossá válik, hogy a törzsi kultúrák elpusztításával nem holmi elvont, muzeális értékek semmisültek meg, hanem olyan valódi tudás és bölcsesség, amelynek birtoklása nélkülözhetetlen, ha az emberiség egy ideig szeretne még megmaradni a Föld nevű bolygón. Mi ez a – korántsem titkos, számunkra mégis elveszett – tudás? Hogyan lehet visszaszerezni? Kinek a feladata ez? Erre keresi a választ tanár és tanítvány, akik a leckék során azzal is kénytelenek szembesülni, hogy igencsak szorítja őket az idő.