Milyen ​lemezek ezek? És miben különbözik az egyik oldaluk a másiktól? Hát nézzük csak. A lemez egyik oldalán például ez áll:
(A feleség szövege este otthon.)
„Hát vedd már egyszer tudomásul, hogy éppen olyan dolgozó ember vagyok, mint te! Csakhogy én reggel ötkor kelek, lerohanok kifliért és tejért, és keltek mindenkit, és felhozom az újságot és reggelit adok és uzsonnát csomagolok, és kiszellőztetek és beágyazok, hogy mire munkába indulok, már alig állok a lábamon, és ledolgozom a nyolc órát, aztán bevásárolok, cipekedek, főzök és mosogatok, és sose látom a krimi elejét de ha megkérdezem, hogy melyik volt az áldozat, akkor én vagyok, akkor én vagyok a hülye. Hát az is vagyok, legalább is ti annak néztek engem.”

Ugye mennyire igaza van? Csakhogy ezeknek a lemezeknek van másik oldaluk is. És a másik oldalon más a szöveg is. De az előadó ugyanaz.
Például:
(Ugyanaz a feleség, otthon a vendégeknek.) „Mi az, hogy győzöm? Ezt a kis vacsorát? Nincs ebben semmi boszorkányság. Délután, ha hazafelé jövök, úgyis útbaesik a hentes, a zöldséges…

Hát igen, vannak problémák, amelyekkel szembe kell néznünk… Erre vállalkozik Janikovszky Éva vidám „lemezgyűjteménye”.

Ez a gyerekkori és fiatalkori napló, amelyet Janikovszky Éva tizenkét és tizennyolc éves kora között vezetett, az idei év egyik irodalmi szenzációja. A korabeli naplóbejegyzésekből kibomlik egy különlegesen érzékeny lány története, aki a világháború éveiben lett felnőtt, ebben az időszakban volt először igazán szerelmes, és miközben életre szóló barátságokat kötött, szembesült a vészkorszak legdurvább intézkedéseivel, amelyek a családját is érintették. A későbbi írónő – akit ekkor még Kucses Évának hívtak – remek stílusban, a rá később is jellemző iróniával mesél osztálytársairól, barátairól, saját magáról, és persze tágabb otthonáról, Szegedről. A vidám gyermeki hang folyamatosan komolyodik, és a késői – 1943-as és 1944-es – bejegyzések már egy olyan fiatal nőt mutatnak, aki érettségével, intelligenciájával, műveltségével kitűnik kortársai közül, és ezért a nála idősebbek barátságát keresi. A kötet gazdag képanyaga a hagyatékban maradt fotókból, valamint korabeli dokumentumok alapján készült.
A bővített kiadás kiegészült egy korábban sohasem publikált levéllel, a teljes névjegyzékkel, valamint számos, az események történeti és kulturális hátterét magyarázó lábjegyzettel.

"Régen rossz, ha egy könyvcím magyarázatra szorul. Ennél csak az rosszabb, ha nincs, aki megmagyarázza. Mivel a címet én találtam ki, ez a feladat kétségkívül rám vár. Nos, kedves olvasó, a cím úgy született, hogy néhány felnőtteknek szóló könyvem elnyerte az Önök tetszését. Tapsot ugyan nem hallottam, de leveleik, telefonhívásaik és a könyvek fogyása alapján mégis hallani véltem. Remélem, nem tévedtem. Így aztán az Önök biztatására kerekedett ki rövid írásaimból ez az új kötet. Ráadást, ugye, a koncerteken az előadóművészek szoktak adni, ha elég kitartóan tapsol a közönség. Én nem állok pódiumon, csak itthon kopogok öreg írógépemen, és nagyon örülök, ha tetszik, amit írok. Ha valakinek megy a késői busza, indul a vonata vagy egyébként is elege volt, hát nyugodtan kászálódjék. A ráadás azé, aki kérte, aki várja. Fogadja szeretettel." Janikovszky Éva

„Én egészen másmilyen felnőtt volnék, és annyi mindennek örülnék. Először is annak örülnék, hogy azt csinálhatom, amit akarok. Ha én felnőtt volnék, akkor sosem ülnék a széken, hanem mindig térdelnék, fehér kesztyűs kezem végighúznám minden vaskerítésen, a fogmosó pohárban csíráztatnám a datolyamagot, megennék egy-egy nagy tábla csokit minden ebéd előtt, és valószínűleg kézzel fognám a legyeket. Persze csak akkor, ha addig megtanulnék legyet fogni."

Az ikertestvérek mindig nagyon hasonlítanak egymásra. Ezt mindenki tudja, aki látott már ikertestvéreket. A dakszlikutyák is nagyon hasonlítanak egymásra. Ezt is tudja mindenki, aki látott már dakszlikutyákat. És a dakszliikrek? A dakszliikrek annyira hasonlítnak egymásra, hogy elég, ha csak egy dakszlit képzeltek el, mert a másik úgyis pontosan ugyanolyan.Könyvünk főszereplői pedig éppen dakszliikrek, akik boldogan élnek Borbála néni és Bertalan bácsi levendulaszagú kertjében. Vidám kalandjaikkal nemcsak szerető gazdáikat örvendeztetik meg, hanem a történetüket hallgató, rajzokat nézegető kis olvasókat is.

„Hát ​itt vagyok. Visszatértem. Róma. Fiumicino, hogy pontos legyek. A kijárat felé tartok. Kilépek az üvegajtón, és az utcára jutok. Előttem taxik sorakoznak. De abban a pillanatban valami furcsa érzés fog el. Mintha valaki figyelne. Hirtelen megfordulok. Semmi. Nincs rosszabb, mint amikor vársz valamit… De nem történik semmi.”
Egy kérdéssel búcsúztunk Steptől: „Visszajutok-e valaha oda, ahol kizárólag a szerelmesek élnek, három méterrel a felhők fölé?” És a válasz hamarosan megérkezik. Ugyanis semelyik történet sem ér valójában véget. És néha úgy folytatódik, ahogyan sosem képzelted volna. Step elutazott, és hazatérni készül. Rájön, hogy soha semmi sem ugyanolyan, mint ahogyan magad mögött hagytad. Vagy jobban mondva, ahogyan emlékszel rá. Minden megváltozik és felfedi igazi arcát. Step megtanulja, hogy a szerelemben nem mindig tudjuk, mit is akarunk valójában. Még akkor sem, amikor annyira magabiztosnak gondoljuk magunkat.
Federico Moccia közvetlen és határozott stílusával megmutatja nekünk, miként fonódik össze a jelen mindig a múlttal, mielőtt jövő lesz belőle. Kiszámíthatatlan jövő. Hiszen a szerelem is mindig kiszámíthatatlan.

Már ötödik napja tart az IOV, és a címvédõ piros csapat még mindig versenyben van, méghozzá nem is akárhogy; a résztvevõk és szervezõk is õket tartják az egyik legesélyesebbnek a gyõzelemre.
Az otthoniak azonban továbbra is kétkednek, számukra az idei Szirtes-csapat mindörökre megbélyegzett társaság marad, amelynek negatív megítélését IOV-részvétele és -eredménye sem változtatja meg. Kocsis igazgató próbál tenni ez ellen, és mindent bevetve igyekszik megkedveltetni a négy versenyzõt a szirtesesekkel, miközben a Hortobágyon egyre kiélezettebb a verseny, Sára, Rajmund, Vivi és Dominik pedig az események sodrásában szép lassan rádöbbennek, hogy nemcsak sorstársakra, de barátokra is találtak. Sõt, talán még annál is többre…
A Higgy nekem az Iskolák versenye második trilógia második része.

Egy átok. Egy zavaros múlt. Egy titokzatos szerelem. Rosa Santoson a tenger átka ül. Jaj annak a srácnak, aki randizni szeretne vele. Kivált, ha hajója is van. A lány azonban nem annyira az átoktól szenved, mint lelki gátjaitól. Két kultúra és ezzel együtt kétféle jövő is hívogatja, így gondban van, hogy mit válasszon. Nagymamája a város megbecsült gyógyfüves asszonya, anyja nyughatatlan festő, aki ki-be jár az életükben. Ugyan Port Coralt, ezt a dél-floridai kisvárost nevezik otthonuknak, az eltűnt szülőföld, Kuba is ott kísért az életükben – a szó legszorosabb értelmében – nyomasztó teherként, amiről a nagyanya beszélni sem hajlandó. Közeleg a nyár, és az egyetemválasztás határideje. Ekkor bukkan fel Alex Aquino Rosa életében. Ez a fiú is titokzatos a kéken hullámzó tetoválásaival. Családja a vitorláskikötőt igazgatja. De vajon Rosa le tudja majd küzdeni a múltjából öröklött félelmeket, tud-e nyitni a jövő felé?

A „kavicsok” története a tanév végén ért véget és a nyári szünetben folytatódik, szerelemmel, árulással, bölcs tanításokkal és sors-keverte bonyodalmakkal. Anna megpróbál talpra állni, bár továbbra is azt hiszi, hogy a kedvenc tanítványai tették tönkre. A lányát viszont visszakapta, aki súlyos titkot cipel, ám szerencsére a kissé hippi (vagy őrült?) nagy­anyjával megosztja. Lille és Praetor végre hazugságok nélkül élvezheti a szerelmet, de olyan nem várt, és félreérthető helyzetekbe sodródnak, hogy azok nem csak őket, hanem a környezetüket is próbára teszik lelkileg. Ki marad talpon, és ki bukik el? Krisz áruló vagy igaz barát? A sors valóban a legkegyetlenebb Jágó? - a szerző a Rejtőző kavicsok második részében is csak tálalja a történetet, a többit ránk és a fantáziánkra bízza.

Daelyn az iskolai kegyetlenkedések céltáblája, tele van lelki sérülésekkel, komplexusokkal. Egy sikertelen öngyilkossági kísérlet miatt nem tud beszélni, a némaság magánya veszi körül. Szeretne elmenekülni az iskolától, a szüleitől, az életétől…

Korábbi öngyilkossági kísérletei kudarcot vallottak, de miután rátalál egy honlapra, amely öngyilkosságot tervezők számára készült, már tudja: ezúttal sikerrel jár majd. 23 napja marad, hogy esetleg változtasson a döntésén. És rögtön az első napon találkozik valakivel: egy különös fiúval, aki barátkozni szeretne vele, aki segíteni akar rajta. Megkezdődik a visszaszámlálás.

A regény egyik főhőse egy édes, kicsi lány, akit elszakít szüleitől a történelem, de mindenütt mindenki szeretettel veszi körül.
A másik Kabai Erzsébet, csaknem felnőtt nő. Ellentmondásos egyéniség. Saját és társai egyhangú, csaknem szürke életét gyakran pezsdíti fel különc magatartásával. Tüskés modora részben felvett póz, részben hányatott sorsának következménye.
Amióta az eszét tudja, árva, nincsenek rokonai, nincs otthona. Mégis újra és újra elfogja a gyötrő érzés, hogy volt időszak, amikor ő boldog volt és szerették.
Hol? Mikor? Arra nem emlékszik.