Apák és fiúk

Turgenyev még legnagyobb munkáinak alapgondolatát is a tulajdon benyomásaiból merítette, otthoni látogatásainak hangulatából. Maga beszélte el, hogy legkedvesebb alakját, aki tőle magától legmesszebb esik, Bazarovot, egy fiatal muszka orvosról mintázta, a kivel egyik oroszországi útján a vasúti kocsiban ismerkedett meg, s aki annyira érdekelte, hogy tulajdonképpen ennek az alaknak a kedvéért írta meg az Apák és fiúk-at. Ez Turgenyevnek a legszebb könyve. Tervét Ventnorban, Wight szigetén dolgozta ki, 1860-ban; még ebben az évben megírta első fejezeteit, s a következő évben Spaszkoje-Szelóban fejezte be. Az egész világirodalomban ő nyúlt először ehhez a témához; ő mutatta meg és indokolta költői és lélektani módon, hogy mennyire és miért nem értheti meg egymást két szomszédos nemzedék, az apák és a fiúk. A saját élménye érttette meg ezt véle, ott a vasúti kocsiban, a melyben ő volt a vénhedő törzs, s egy fiatal orvos az új sarjadék. Ez a regény nem csak a Turgenyev korának és a rákövetkező nemzedéknek a rajza; minden régi és új generációnak a könyve az. De magában Oroszországban az általános emberin túl nemzeti vonatkozást is olvashattak ki belőle: eljöttét egy új, tanult, munkás nemzedéknek, a mely hozzágyürkőzik a cselekvéshez. Csakhogy mind a két tábor megütődött a könyvön. A fiatal Oroszország karikatúrának vette a Bazarov alakját, a ki csak beszél és nem cselekszik, lenézi a művészeteket, s észbeli ereje csak puszta kritika, semmi más; a reakcionisták pedig visszadöbbentek a fiatal nihilistától, — a szót is Turgenyev faragta, és a regény majdnem olyan ismeretes lett mint a szó, — aki semmiben sem hisz az értelmen kívül.