Amelyben Ekler Ágostra emlékezünk

 „Mennyire (premodern fontoskodással) önéletrajziihletésű a mű?

Semennyire. Vagy magatényleg azt hiszi, hogy Ady Endre a Góg és Magóg nevezetű urak nászából született?”

Egy könnyfakasztóan zseniális novelláskötet – Arról, hogy milyen nehéz –, egy, a kritikusokat levegő után kapkodásra, az olvasókatpedig önfeledt visongásra késztetően tökéletes, mellesleg díjnyertes regényt – Jozefát úr, avagy a regénykedés –, és egy újabb, mennyei novelláskötetet – Nagyapánk tudott repülni – követően ezennel mi, Nagy Koppány Tömzsi, letesszük az asztalra eddigi életünk főművét, ezt a kortársainkból méltán irigy sárgulást és sárga irigyülést kiváltó könyvet, amelyben Ekler Ágostra emlékezünk.

Soka kínlódtunk, hogy ez ne látsszon rajta.

Mint azt már megszokhatták, két részből áll a mestermű: az egyik az „emlékezünk” (csak szólunk: új műfaj vidéki irodalmunkban), a másik pedig a lírai punk, mely nem píszí – miért is volna az? –, de saját élményekből felbuggyanó, fájdalmasan vigasztaló vallomás.

Ezenkívül van benne minden, mi olvasónak ingere: élet ezerféleképpen elmesélve, játék, mely különös, csodaszép és csodajó, nyitható és csukható,és szimpatikus szerzői attitűd, mely összekacsint: akiknek a borítón látható képhez hasonló alkotás díszíti a nappalijuk falát – azokkal azért; akiket pedig a keret iróniája csábít el – azokkal meg azért.