Sir Roger Scruton, a közelmúlt legnagyobb hatású konzervatív brit filozófusa állítása szerint a dolgok objektív definíciói önmagukban nem elégségesek a megértéshez azok szubjektív, megtapasztalt átélése nélkül. Ez hasonlóan személyessé teszi a világot, mint amikor a hit szemüvegén keresztül szemléljük az életünket. A személyes fogalma erős és elválaszthatatlan szálakkal kapcsolódik a szakralitáshoz, amely ott van abban a világban, amelyben mi is létezünk. A képzőművészet, az irodalom és az emberiség feljegyzett történelme egyfajta vallási szükségletet tükröz: a szentség keresését. A transzcendens nem azonos azzal, amit a vallások tanítanak – tágabb fogalom ez, amely ott lehet a katartikus élményekben, a felemelő pillanatokban, a lenyűgöző példákban. Ezek mind arra mutatnak, hogy a létező világon túl is van egy másik dimenzió, az abszolútumok világa, amely felé törekszünk. A konzervatív filozófus végül leszögezi: a hit megélése szükségszerűen segít az elmúlással való szembenézésen, mert azt a világ lelkével való egyesülésként fogja fel. A hívő ember tisztában van azzal, hogy a létezése nem puszta tény, hanem ajándék. Ajándékot pedig – állítja Scruton – okkal kap az ember.