Az ”A mennyből érkeztem” trilógia második kötete beavatja az olvasót az ősi sumár istenségek titkaiba.
A Kék Bolygó fokozatosan közeledett és megnőtt. Csökkent a távolság a bolygó és a repülőgép között. Inanna lépteket hallott a háta mögött, és megfordult, majd meglátta Arurut. Aruru megjelenése kifejezetten vonzó volt: aranyszínű haja éles ellentétben állt a hatalmas, zöld szemével. Ennek ellenére a lány a szerény, visszafogott tónusú ruhákat szerette.
– Inanna, hamarosan leszállunk – mondta lelkesen. – Alig várom, hogy odaérjünk a kolóniára!
Aruru természeténél fogva optimista volt. Az űrrepülőgép fedélzetén töltött hosszú idő, és ráadásul zárt térben és ugyanabban a csapatban is, úgy tűnt, még nem ment az idegeire. Ennek ellenére Inannának határozottan elege volt. Már nem bírta ugyanazokat az arcokat nézni. Elege volt az egyhangú ételből, és mostanában még Dumuzid is idegesítette.
A vörös hajú szépség egyre inkább úgy gondolta, hogy a következő száz, sőt kétszáz évet a szokásos előnyöktől és kényelemtől mentesen kell a Földön töltenie. Inanna legbelül csodálta a nagynénjei lelkesedését. Úgy tűnt, hogy már a hajón vannak, teljesen belefeledkeztek a közelgő kutatásban. És szüntelenül erről beszéltek. Inannának néha úgy tűnt, hogy a nagynénjei egyszerűen a tudomány megszállottjai.
– ...Már nincs sok hátra... – erősítette meg Inanna.
Tekintetét Laharra és Ashnanre fordította, akik megjelentek a fülkében. Úgy hasonlítottak egymásra, mint két tojás: hajuk búzaszín, szemük szürke. Az idősebb, Ashnan szerette friss virágokból készült hajtűkkel díszíteni a haját. A fiatalabb, Lahar szőke haját kissé bárányszarvra emlékeztetve, két tincsbe formázta a füle fölött. 
Inanna, bár még soha nem járt a Kék Bolygón, sokat hallott róla szüleitől, Enki nagyapjától és Utu bátyjától. Inanna már előre olyan elképzelést alkotott a Föld helyi lakosairól, mint primitív lényekről. És azt feltételezte, hogy foglalkozásuk szerint Ashnan a gabona istennőjének, Lahart pedig a szarvasmarha istennőjének fogják nevezni. Végül is Ashnan növények tanulmányozásával és keresztezésével foglalkozott, Lahar pedig lelkesen tenyésztett új állatfajokat. Vörös haja miatt pedig magát Inannát is inkább a hajnal istennőjeként fogják tisztelni. Inanna még nem tudta, mennyire prófétaiak lesznek a feltételezései. És hogy a mezopotámiai nők hennával festik be a hajukat, hogy vöröses árnyalatú legyen.
Az anunnaki nők lelkesen beszéltek a tudományról, szerettek különféle nehezen kiejthető szavakat használni. Inanna borzasztóan bosszús volt, különösen, amikor kitört az ikrek fékezhetetlen energiája.
„Alig várom, hogy végre elhagyjam ezt a ketrecet! És szívok egy kis friss levegőt...” – gondolta Inanna ingerülten. A lány azonban édesen mosolygott a nagynénjeire.
Egy idő után Inanna türelme elnyerte méltó jutalmát – az „égi szekér” ereszkedni kezdett a Földre. A leszállóhely egy különlegesen erre a célra épített zikkurát tetején volt, a Tigris és az Eufrátesz folyók között. A közelben volt Uruk városa, és a zikkurátot biztonsági okokból magas kőfal vette körül, mert a városlakók gyakran jöttek imádni azt a helyet, ahol az istenségek mennyei szekereken leszállnak a Földre. Néhány szerencsésnek még saját szemével is sikerült látnia az istenségeket.
Az arany repülő korong felületén átjáró nyílt, és egy lépcső gördült ki könnyedén. Az égi utazók azon ereszkedtek le a zikkurat tetejére.