A ​Mahajána-buddhizmus tanítómesterei szerint a halál óráján, amikor a testet alkotó elemek egymásba omlanak, nem ér véget az élőlények útja. A tibeti, lámahitű buddhizmus úgy tartja, hogy a hús-vér test elhagyása után az eszmélő lény szellem-, azaz elme-testet ölt, és az elme önnön jelenései, utak, fények, istenek, szörnyek között bolyong a köztes lét szakadékában, szurdokában. Több napon át tart ez az állapot, legtovább hétszer hét, azaz negyvenkilenc napig, s az eszmélő onnan csak úgy szabadulhat, vagy legalább kerülheti ki a Rossz Ösvények, gonosz utak csapdáit, önnön teste, szíve, szava tévedései, vétkei hatását, a Rossz Tetté, ha még életében avatott mestertől szerzett intelembe, tanácsba, a nemtudás és balgaságot szüntető Tudásba fogódzva szembesül önnön jelenéseivel, és megérti, hogy mindezek-istenek, szörnyek, mennyek és poklok- önnön elméjének szülöttei.
Ha életében nem jutott volna kellő ismerethez, avatott tudáshoz, akkor most, a köztes lét napjaiban kell szellem-fülébe juttatni a tanácsot, és az intelem révén szembesíteni őt önnön jelenéseivel, önmagával, hogy -ha meg nem is szabadul-elkerülje a legrosszabb lehetőségeit. Ha végképp nem sikerül a születés kapuját berekesztenie, szerezhet még jobb születést, mindenekelőtt emberi sorsot, „kincses emberi testet” amelyben a legtöbb esélye van a megvilágosodásra, a Törvény megismerésére, megszabadító Tudás, intelem szerzésére.