„Csak most vette észre, hogy nem vacsorázott. Rögtön utána meg­érezte a gyomrában az éhséget is. Mit huzakodjék? Köszöni, jó lesz. Hozasson bort hozzá? Nem, nem. Ahogy együtt ültek, az asszony­ka szája zsíros lett egy picit, fényesen, pirosan csillogott. Mint a legdivatosabb rúzs! Kálmossnak nagyon ízlett a krumpli, meg a kis virsli benne. Valamikor azt hitte, soha életében nem bír többet bur­gonyafélére nézni, most ugyancsak nyeli. Igen, azért a furcsa lopá­sért, már el is felejtette volna Ugyan; nem lopna-e megint, ha?
Zsuzsa odaült melléje, megtörölgette száját, ivott egy pohár vizet, a szeme ránevetett.
– Borzasztó lenne most egyedül – suttogta. – Hideg van kint, barát­ságtalan idő. Ugye jó így, kettesben?
– Jó, Zsuzsa asszony.”