Odahaza a Nagy-cegléd utcai házánál ellenben egy egész légió macskát tartott. Azok között voltak fehér-fekete, vörös-fekete és fehér-vörös példányok, azután meg fehér-fekete-vörös egyéniségek. Tiszta fehér, fekete, cirmos és ordas nem tűretett meg közöttük. A két színben szerénykedők mindannyian a finemhez tartoztak, a három színben pompázók ellenben mind a gyengédebb nemhez. Ott is megtartják a divatot.  Ezekkel a hízelkedő, alattomos,  könnyűerkölcsű lényekkel volt tele a nemzetes úrnál minden szoba, ott törleszkedtek a pamlagon, ott doromboltak a kályha-padkán, ott nyervákoltak a hiúban, ott divatlankodtak a folyosón, a pinceablakból macskafej nézett ki, a kert fáin macska koptatta a körmeit, s holdvilágos éjszaka olyan virtuóz éneklést míveltek, hogy azzal az egész utca minden komondorát ellentmondó csaholásra ingerelték. Hanem ebben is szisztéma volt, tudományos alapon épült szisztéma. Kezébe akadt egyszer egy angol hírlap, az Irish Advertiser, melynek Miscellany rovatában ezt a figyelemreméltó közleményt olvasta: Az angol társadalom legelőkelõbb tag jaiból alakult Zoological Paradoxies társaság százezer fontsterling díjat tűzött ki annak a meg jutalmazására, aki egy háromszínű kandúrt képes előállítani. Egymillió forint! Egy macskáért! Nem! Egy lehetetlenségért. Egy természetrajzi paradoxonért. Nem nyerheti azt el senki.