A dombon

Egy ház, ami néha vádlón fölénk magasodik, néha pedig csak szétszórt tégláiban hever. Együtt építjük, együtt hagyjuk leromlani, napról napra, hogy aztán - a széttördelt időben - vissza-visszatérhessünk és felismerhessük közös tévedéseinket.

Vagy talán sosem hagyjuk el egészen azokat a házakat, amelyekben szentül hittük: boldogok lehetünk?

Vajon csupán mi vagyunk felelősek boldogságunkért? Mennyiben hibáztathatunk másokat - élőket és holtakat - ha végül úgy látjuk: bedőlt minden fal?