„…mi a jófenének köllött nekünk ha’gatni a fehérnépekre?” – kérdezi Studer őrmester, s ez a kérdés arra vonatkozik, mért is az Appenzell kantonbeli Szarvas Hotelben kellett megülniük a lánya esküvőjét. Pedig még maga javasolta a szállodát, mivel azt egykori diákszerelme vezeti beteg férje oldalán – most aztán újsütetű vejével együtt ott áll egy szállóvendég holtteste előtt, akit fölöttébb figyelemreméltó módon, egy kihegyezett bicikliküllővel szúrtak halálra. Van egy sor gyanúsítható egyén és még több tisztázandó körülmény – üres borítékok, kutyaszőr, egy állatkedvelő bicikliszerelő, egy szerelmes titkárnő, váratlanul felbukkanó sajátos szállóvendégek. Akár gyanús, akár nem – mindenkinek van valami takargatnivalója… Egyedül Studer képes kibogozni a szálakat és szabaddá tenni egy gondosan elsikált nyomot, fényt derítve a hegyek és a lelkek szakadékaiban. A végén – jellemző módon – egy halálosan beteg ember vallomása világít rá az összefüggésekre.
Jól tudjuk immár: Studer az embereket nem a hibáik ellenére, hanem azok miatt szereti! Épp ezáltal lesz hiteles. És ugyanúgy hiteles a színhely is az összes ott lakóval egyetemben: nem holmi látványos kulissza csupán, hanem a cselekmény szerves része. Más szóval, maga a hely koloritja játssza a főszerepet.
