Az álomszerûen meseszép hangulat hirtelen féltékenységi dührohammá változik, rémálommá: a szicíliai király barátját, Polixenést és feleségét (Hermione) házasságtöréssel vádolva küldi a halálba, elõbbi csupán Camillo hûségének köszönhetõen menekülhet el. Apollo jóslata sem tudja meggyõzni Leontest képzetei hamisságáról, csupán a szörnyû látvány – szerettei holtteste – ébreszti fel zavaros állapotából. Már késõ, egyetlen utódját, a fattyúnak vélt csecsemõt távoli partokon hagyta sorsára. A történetbe sok év múltán kapcsolódunk bele újra, Perdita – a csecsemõ, akit megtalált fiával együtt (Mufurc) nevelt egy pásztor – felcseperedett, és mindenkit elámít vélt származását meghazudtoló szépsége, nemessége. Florizel királyfi beleszeret, és elhagyja érte apja, Polixenes királyi udvarát. A király, a hû Camillóval együtt, álruhában meglesi a pásztorok ünnepét, és haraggal veszi tudomásul fia vonzódását egy egyszerû pásztorlány iránt. Camillo, aki rájön Perdita kilétére, a fiatalokat Szicíliába küldi, ahol Leontes tárt karokkal fogadja elveszettnek hitt lányát, és Hermione szobra életre kel. A megbocsájtás, a feloldás pillanata lehetne ez, ha a történetet mindvégig mozgató figura nem gördítené a nézõtér és a színpad közé az áttetszõség, a látomás, az álomszerûség tüllfüggönyét. És számunkra nem marad más, csupán a feloldatlanság feszültsége.