Berkesi András irodalmi riportokkal, novellákkal elõször 1957 után jelentkezett. A hatvanas években sorra jelentek meg Berkesi újabb regényei: kémtörténetek, illetõleg a huszadik századi magyar történelmet megelevenítõ mûvek. Ezekben az években lesz rendkívül népszerû, regényei nem egy esetben százezren fölüli példányszámban látnak napvilágot. Igen termékeny író, az 1956 utáni idõszak egyik legterjedelmesebb életmûvét alkotta meg. A kritika általában a szórakoztató irodalom közelebbrõl meg nem határozott kategóriájába sorolta mûveit. A 20. századi magyar történelem az író átírásában számos vonatkozásban más, mint a valóságos, különösen az egykori uralkodó osztályok viselkedését, gondolkodásmódját ismeri kevéssé, ezeket a figurákat démonikusra torzított vonásaikkal ábrázolja. A regények világképe a gonosz és a jó polarizáltan szembeállított értékei szerint épül fel: valaki vagy gazember, vagy pedig öntudatos szocialista hõs, illetõleg az igaz út felé haladó tévelygõ. Poétikai szempontból Berkesi regényei az elbeszélés múlt századi konvencióját követik, valóságfelfogása a klasszikus realizmussal rokon. Az elbeszélésmód megszokottsága, áttekinthetõsége, a krimiszerûség és világképének egyszerûsége feltehetõen nagymértékben hozzájárulnak népszerûségéhez.  ,Egy elbeszélést, egy kisregényt és egy regényt fûz össze ebben a kötetben a mûfaji hasonlóság: mindhárom az „izgalmas olvasmány” kategóriájába tartozik, amelynek a ’60-as, ’70-es évek Magyarországán Berkesi András volt az egyik legjobb mûvelõje. Minden írásában politizál, a szereplõk politikai tevékenységének konspiratív, illegális jellege, a szükségképpen rejtvényszerû cselekmény adja természetes módon az izgalom „keretét”. A „Hídavatás” , – egy cattarói matróz rövid története – mintegy intonálja a kötet élén mindazt a szemléletbeli újdonságot, amit a két utána következõ Berkesi-történet tartogat az olvasó számára…