„…ha feltámadna halottaiból a nagy Széchenyi, s végigjárná ezt az országot! Ha látná a fényes fõvárost, melynek Európa világvárosaitól nem kell szégyenkeznie, a Duna hátán tovasikló gõzhajók raját, a palotasorokat, melyek félszázad alatt mintegy varázsütésre szegélyezték a széles utcákat, a Vaskapu sziklamedrében biztosan közlekedõ hajókat… a gyárak füstölgõ kéményeit: hogy feldobogna a szíve a büszke örömtõl… – Nem voltam rossz prófétája hazámnak, nem voltam rossz napszámosa a nemzetnek. Teljesedett mindaz, amit elõre hirdettem a kétségbeesés napjában, bár okulnál belõle én édes nemzetem, tanuld meg belõle a munka, a kitartás mindenható erejét! Az ércszobor, mely ott áll a Lánchíd elõtt, néma és komoly# de az a Széchenyi, kinek szelleme lebeg a haza felett, s ott él az elmék és szívek redõiben, olyan beszédes. Lelkesít minden szava, drága oktatás minden igéje. Az éltetõ eszme Széchenyi hazaszeretete, mely henye szó helyett tettben nyilatkozott. „Csak a gyenge szereti önmagát, az erõs egész nemzeteket hordoz szívében.”