Évek óta tudom, hogy egyszer még újra közöm lesz az íráshoz. Bujkál bennem egy regény. Jó darabig hagytam várakozni. Valahogy úgy képzeltem, amikor az ember leül regényírni, már alaposan sejti, hogy a piros kalapos nő a gyilkos, akinek a macskája minden hajnalban 3 óra 20-kor párzik az ecetfa alatt… Egyébként sem vagyok hosszútávfutó alkat. Türelmem és kitartásom nem terjedt soha tovább tizenhatezer karakternél, de már az is régen volt. Most meg hallgatom az erkély korlátján kopogó esőt, és biztos vagyok benne, ma éjszaka ideje elkezdeni előcsalogatni ezt a történetet. Méghozzá online. Minden kötöttséget mellőzve. Azért persze maradunk négynegyedben, a tempó 114 bpm. A hangnem vagy G-dúr, vagy d-moll. Már úszik is be a háttérből egy megfontolt akkord a Hammond-orgonán. Csak annyi biztos, hogy a főszereplőt Verebi Ádámnak hívják. 18 évvel fiatalabb nálam, szintén zenész. 1981. október 25-én született Szegeden. Többet most nem nagyon tudok róla. De pont ez a kaland lényege: hagyni kiderülni magát a történetet, amiről most még fogalmam sincs. Úgy, ahogy remixelni szoktam. Hadd száműzzem magam a józan ész kalodájából, hadd sodródjam anélkül, hogy fogalmam lenne róla, honnan hová érek, mi történik közben vele…