Perikles Shakespeare ritkán játszott darabja. Az utolsó alkotói korszak
regényes színmûvei közé tartozik. Keletkezése 1609-re tehetõ. Sokáig még
Shakespeare szerzõségét is vitatták. A korabeli közönség körében
viszont tartós népszerûségnek örvendett, mert minden bizonnyal éppen a
közönségigény teremtette meg a regényes színmû mesével rokon mûfaját. A
mesékben kézzelfogható empirikus-földi valósággá lesz a legmélyebb és
legvalószínûtlenebb álom a boldogságról# az események egymásba
kapcsolódása ugyanolyan kideríthetetlenül értelmetlen, mint a mindennapi
életben, csakhogy a mese értelmetlenségrõl értelmetlenségre haladva
mégis a legáltalánosabb, leghõbb földi-emberi vágynak, a boldog élet
utáni vágynak feltûnõen képtelen, ám magától értetõdõ beteljesedésével
ér véget. (Lukács György)Shakespeare Periclese is egy mesei
alaphelyzetbõl indít: A királyfi elindul szerencsét próbálni. Feleségül
akarja venni Antiochia királyának leányát, de csak akkor kaphatja meg,
ha kiállja a próbát, vagyis megfejti a király rejtvényét. Ha nem, halál
fia. A mese itt szokatlan fordulatot vesz: a rejtvényfejtés kelepce. A
lány nem eladó, a rejtvény apa és leánya vérfertõzõ kapcsolatát rejti.
Akár megfejti, akár nem: halálra van ítélve. Periclesnek sikerül
elszöknie, de élete ettõl kezdve állandó menekülés. Minden apa-lány
kapcsolatban ott sejti a vérfertõzés lehetõségét. Mégis megnõsül. Épp
abban a pillanatban, amikor Antiochust és lányát az istenek
elpusztítják. Felesége lányt szül neki, de belehal a szülésbe. Pericles
ezt jogos büntetésnek érzi. Mintha megörökölte volna Antiochus bûnét, és
neki kellene vezekelnie érte. A kislányt idegenek kezére adja, nem akar
találkozni vele, amíg férjhez nem megy. A sors mégis összehozza õket.
Tizennégy év után. A darab végén megint ott áll egy apa, a lánya és egy
kérõ... A mese, az istenek és Shakespeare megkegyelmeznek. De a képet,
amely Pericles agyába, érzékeibe beleégett, amitõl egész életében
rettegett, és amitõl, mint egy vágyképtõl nem tudott soha szabadulni,
magunkkal visszük.