„A direktórium aggódva látta azt a nagy népszerûséget, melynek Napóleon fõleg katonái körében örvend. A polgári társadalom nem volt olyan erõs, legkevésbé pedig konszolidált, hogysem a katonaság hatalmának esetleg fokozódásával szemben a küzdelmet fölvehette volna. Továbbá az olaszországi dicsõséges hadjáratnak s Napóleon fõvezér viselkedésének voltak olyan mozzanatai, melyek a direktórium tagjait komolyan gondolkozóba ejthették. A fiatal hõs többször éreztette a fölötte álló politikai, tehát polgári hatalommal, hogy nyûgösködésnek tartja ellenõrzõ intézkedéseit. Hatalmi féltékenység szállta meg a direktóriumot, veszélyesnek látták Napóleont, s félelmes eszköznek kezében a haderõ felett való rendelkezést. Viszont Napóleon is jól tudta, hogy az olaszországi diadalokkal mintegy ízelítõt adott a közvéleménynek, s ha ennek méltó folytatása nem lesz, a változó viszonyok között szerepét hamar lejátszhatja, mivelhogy az emberek hamar felejtenek. Neki újabb meg újabb diadalokra kell törekednie, hogy neve közszájon forogjon, a közvélemény napirenden tartsa. Franciaország még nem számolt le minden ellenségével, s bármily nagy áldozatokba kerül is, folytatni kell a háborút, illetve meg kell indítani egy másik veszedelmes ellenség, az angol ellen…”