Mednyánszky László (1852-1919)
Mednyánszky László a századforduló magyar festészetének titokzatos, karizmatikus személyiségű festőzsenije volt. Egész nyugtalan életében folyton vándorolt, s a magányba menekülve kereste saját lelki megnyugvását, amelyet valójában sohasem talált meg. Az önkifejezés megtalálásának kényszere ösztönözte arra, hogy felrúgva a társadalmi szabályokat, arisztokrataként, a maga mélységében mutassa meg a nagyvárosok nincstelen szegényeinek sorsát, olykor életmódjukkal is azonosulva. Gondolatai, érzései, véleménye a világ nyomorúságáról és önmaga lelki-testi szenvedéseiről mérhetetlen súlyt helyeztek rá. Az egyetlen megnyugvást – jóllehet mindig csak átmenetileg – maga az alkotás folyamata jelentette számára. Ily módon némileg érthető az a különös jelenség, hogy – más művészekkel ellentétben – képeivel csak addig törődött, amíg dolgozott rajtuk, a művek sorsa nem érdekelte. Hiányzott belőle a pénz utáni sóvár vágy, a hiúság, a konszolidált életmód igénye, mindaz, amire mások oly sokat áldoztak: a jól felszerelt, elegáns műterem, a jómódú magánmegrendelők, az állami megbízások, kiállítások, kitüntetések, s bár mindez elérhető lett volna számára, őt nem érdekelte. Egész életében megszállottan dolgozott a maga által választott mostoha körülmények között, szegényesen berendezett, fűtetlen, többnyire külvárosokban bérelt műtermekben vagy a természetben, kilométereket gyalogolva, élményeit sebtében vázlatkönyvekbe rögzítve. A magyar festészet történetében az egyik legnagyobb életművet hozta létre, hiszen ezernél több festmény és rajz alkotójaként ismerjük. Minden motívum, amelyet felfedezett a maga számára, a mélységek felkutatását szolgálta, ezért válhatott ösztönösen a hagyományos műfajok megújítójává. Portréi az emberi lélek szemmel nem látható rétegeit kutatják, tájképei, saját lelkének misztikus tájait tárják fel, életképei és háborús képei pedig az emberi szenvedés formáinak megmutatását szolgálták. Saját lelkének önmaga számára is titokzatos rejtélyei késztették arra, hogy befogadjon mindent, ami új, legyen szó művészi stílusokról, számára ismeretlen vallási irányzatokról vagy akár divatos szellemi áramlatokról, tökéletesen azonosulni tudott ezekkel. Mindezeket az ismereteket – főként pályakezdő ifjú éveiben, arisztokrata származásának előnyeit felhasználva – művészekkel, művészettörténészekkel, filozófusokkal, költőkkel, írókkal folytatott társasági beszélgetések során szerezte meg. Ezek feldolgozásához azonban már magányra volt szüksége, s bár volt egy mély baráti-szerelmi kapcsolata, javarészt mégis magányosan barangolt a természetben vagy behúzódott nyomorúságos műtermeibe különös modelljeivel. Az extrém helyzetekhez való vonzódása és a benne rejlő olthatatlan alkotási vágy késztette arra is, hogy betegségektől gyötörve, 62 évesen a frontra „menekülve”, hadifestőként vállaljon munkát a háború poklában. Lelki és fizikai utazásai során szerzett élményei különlegesek voltak és azoknak látjuk ma is. Képei egyszerre elborzasztanak és felráznak, ugyanakkor megnyugtatnak és elkápráztatnak, ugyanolyan szélsőséges érzelmeket váltanak ki a nézőkből, mint amilyeneket ő maga élt át egész zaklatott élete során. Munkásságára korának számos áramlata közül talán leginkább a plein-air és az impresszionista irányzatok hatottak, bár ő maga tartósan egyikhez sem kötődött, a tanulságokat beépítette saját művészetébe, egyéni, bizonyos műfajokban senkihez sem hasonlítható formanyelvet kialakítva. Ahogy legutóbbi monográfusa, Markója Csilla írja: „lefaragott a romantikus festészet túlzásaiból, megtöltötte maradandó tartalommal az impresszionisták pillanatképeit, monumentálissá fokozta az intim paysage-ot, a zsánerből pedig expresszionista drámát csinált, a fölös szcenika elhagyásával”.