Jókai Mór személyes élmények alapján ismerte az akkori Magyarországnak szinte minden táját. Otthon érezte magát a fõvárosban, Szegeden, Kecskeméten, Pozsonyban, Komáromban, Pápán, Kassán, Debrecenben, a Hortobágyon, a Tisza mentén, a Dráva mellékén, a Balaton vidékén, a Kár-pátok között, a Vág völgyében, a Szepességen, Erdélyben. A történeti mondák hõseit és színtereit jelenítette meg nemcsak regényben és novellában, hanem a magyar nemzet történetét feldolgozó regényes rajzaiban is. Tájélményeit gyakran szépprózai munkáiban használta fel a környezet rajzához, újságcikkekben is közzétette útiképeit, hogy azután gyûjteményes kötetekbe rendezve bocsássa olvasói elé ezeket az írásokat. A Magyarhon szépségei mellett a Magyar föld, az Emlékeimbõl, az Életembõl, Úti táskámból címû könyvei ugyancsak tartalmaznak hasonló tartalmú és mûfajú közleményeket. A gazdag kínálatból kötetünk két témakört emel ki: az egyik a Balaton vidékére, a másik Erdélybe viszi el az olvasót Jókai tolla nyomán. A befagyott Balaton képét akár Az aranyember egyik fejezetébõl is megismerhetnénk, Jókai azonban fontosnak tartotta, hogy közvetlenül is kinyilvánítsa személyes vonzódását és benyomásait. „Sok szép tájékát bejártam hazámnak, … de mindeniknél jobban megragadott a Balaton-vidék” – vallotta meg. Bájos menyasszonyhoz hasonlítja, aki minden ponton új bájait tárja fel, minél tovább nézzük, annál szebbnek látjuk, s mindig mosolyog. Jókait a Balatonnál elsõsorban a tájkép ragadja meg, tüneményként írja le színeit és hangjait. De van szeme az itt élõk életmódjának rajzához, meg-jelenítõ erõvel mutatja be például a halászok küzdelmes munkáját. A balatoni tájat a „magyar Tempe-völgy”-nek nevezi, s ezt nagy elismerésnek szánja. Korának mûvelt olvasói járatosak voltak az antik kultúrában, számukra sokat mondott ez a megjelölés. A Tempe a Péneiosz folyó szûk völgye Görögországban, az Olymposz és az Ossza hegység között, s az ókorban Apolló kultuszhelye volt. Nevét gyakran kölcsönözték más tájak szépségének kiemelésére, Jókai tehát e megjelöléssel egyrészt a megkapó látványra, másrészt a benne fellelhetõ kulturális értékekre utalt, hiszen vissz-hangot vert benne a regék, a népmondák sok-sok emlékei.