Ma azért folyik az elkeseredett küzdelem, hogy kié Magyarország és kié a magyar állam. A pénzkartellé és hálózatáé, vagy pedig a magyar nemzet érdekeit a választók túlnyomó részének akaratából képviselő nemzeti kormányé? 2010-ben a nemzetközi pénzkartell szolgálatában álló kozmopolita-komprádor-kollaboráns pénzügyi technokrata réteg, amely a Kádár-korszak pártállami nómenklatúrájának utóda, internacionalista-kommunistából kozmopolita-globalista lett. Ez a posztkommunista hatalmi csoport egyelőre elveszítette a politikai szféra irányítását. A politikai döntéshozatal átkerült ahhoz a magyar nemzeti középosztályhoz, amely még rendelkezik kellő felkészültséggel és nemzettudattal, hogy érvényesíteni tudja a magyar nemzet megmaradásához szükséges érdekeket és értékeket. Ez a nemzeti elkötelezettségű középosztály a rendkívül erős belső és külső ellenállást leküzdve látott hozzá az égető magyar sorskérdések megoldásához.

Miközben a magyar munka termelékenysége átlagban eléri a nyugat-európai munkaerő termelékenységének a 70 százalékát, addig a magyar munkaerő átlagbére mindössze a nyugat-európai munkaerő átlagbérének 20–30 százaléka. Kérdés: ki teszi zsebre a 40–50 százalék teljesítménykülönbség után járó munkabért? Ebből az extraprofitból a multinacionális cégek magántulajdonosainak (végső soron az államok feletti pénzkartellnek mint végső tulajdonosnak) fel kellene emelnie a magyarországi béreket. A nagyobb bérek növelnék nemcsak az állam bevételeit, de olyan fizetőképes keresletet jelentenének, ami mozgásba hozhatná az egész magyar gazdaságot, annak minden szektorát.