Az angol klasszikus, Shakespeare zseniális drámájáról nehéz lenne újat mondani. Nem is kell megpróbálni. Hiszen évszázadok múltán oly naprakészek mondatai, találóak szereplõi, hogy az ember újra és újra rácsodálkozik, „csak az idõ halad”, „mi nem változunk”. Mi, az emberiség, felcímkézve a hiúság, gyarlóság, öntörvényûség, haszonlesés, erkölcstelenség, vagy a pajzánság határtalan jelzõivel. Az elõadás középpontjában a család áll. Az az anya, és fiú, aki különbözõ módon gyászol, üdvözöl egy új világot, rendszert, ami gyarlóbb, és kuszább lett, mint az elõzõ. A fõhõs vívódik az általa vélt igazság és a valóság között. Nyomozásba kezd apja halálával kapcsolatosan, a Szellem megjelenésnek köszönhetõen. Azt gondolnánk, hogy egy háborodott elme szüleménye mindez, ám a jó barát Horatio éppúgy részese a múlt feltûnésének, mint maga Hamlet. Az igazságnak súlyos következményei vannak, ha azt korábban megmásítani szándékoztak néhányan. Így történik ez ebben a drámában is. Tragédiák sorozata, gyilkosságok sora figyelmeztet arra, ha az ember bármely rendszere – egyéni, családi, társadalmi, – megbomlik, nem tudja kézben tartani sorsát, bukik vétkes és ártatlan egyaránt.