Az 1601-ben keletkezett Hamlet, ha ugyan lehet Shakespeare-nél egyáltalán ilyenrõl beszélni, szerzõjének fõmûve. Értelmezéseinek, magyarázatainak száma jóval meghaladja más irodalmi mûalkotásét, beleértve az olyan állandóan kommentált mûveket is, mint Dante Isteni színjátéka vagy Goethe Faustja. Eltekintve a legszélsõségesebb álláspontoktól (amelyek közt olyan is akad, amely Hamletet õsgonosznak, a halál és rontás szellemének tartja, a darab pozitív fõhõsét pedig Claudiusban, illetve Leaartesben látja) Hamlet figurájának még alapvonásaiban sem tudnak a kutatók, kritikusok megállapodni. Ki a tettre képtelen, mélabús "szellemi ember" típusának, ki a dekadencia képviselõjének, ki forradalmárnak stb. tartja. E bonyolultság, nehezen értelmezhetõség ellenére Shakespeare talán legnépszerûbb mûve: valószínûleg azért, mert többféle jelentése, vonatkozásainak, „filozófiájának” nehezen vagy sehogyse kihüvelyezhetõ volta ellenére mind története, mind fontosabb figurái rendkívül plasztikusak, magukkal ragadók, áttekinthetõk a legnaívabb befogadó számára is. Általános, leginkább „örök emberi”, alapvetõ emberi viszonyulások, kapcsolatok, érzelmek állnak a mû középpontjában: a fiú-szülõ viszony, az elsõ szerelem, a pálya- és példaképválasztás, a barátság, az elsõ szembenézés a halállal, a politikával és a társadalmi igazságtalansággal stb. Ráadásul éppen a fõhõs, Hamlet alakja nyert olyan megformálást a mûben, amely egyszerre tekinthetõ példaszerûnek, azonosulásra alkalmasnak és emberi gyengeségekkel, „ellenszenves” tulajdonságokkal felruházottnak. Népszerûsége legfõbb okának napjainkban éppen azt tartják, hogy Hamlet „egy igazi mai, huszadik századi” fiatal.