Mély, illatos völgy fenekén, egy kék forrásban élt Chreseys, a kicsiny naiád... Körülötte nagy csend volt mindenkoron, csak feje felett suttogott a rengeteg, melyet sűrű boltozattá font össze a vadszőlő kúszó indáival... És ezért nem látta még soha a napot, a holdat és a csillagokról is csak azt tudta, amit a fák hamadryádjai csendes éjtszakákon neki elmeséltek. Mióta visszaemlékezett, itt élt ő a hűvös zöld homályban, a mohos fák alatt. Atyja Achelois a folyó, anyja egy aranyhajú nympha volt. Mint gyermeket hozta őt magával a hegyekről és tette le ide a mohára, sápadt irisek közé... Azután jött egy satyr s addig furulyázott, míg anyja elment vele a vadonba és nem tért vissza többé soha. Így maradt egyedül a szakadék fenekén s a hamadryadok elnevezték Chreseysnek. Gondosan őrködtek felette, megvédték forróságtól, vihartól és ő hálából fiatal életerejét ontotta rájuk. Ettől lett évről-évre sűrűbb a platánok, tölgyek koronája s árnyasabb a kis naiád fekhelye.