Néhány évvel ezelõtt, vízkereszt napján reggel, négy Szatmár megyei fiatalember összeszólalkozott bizonyos nemes versenyzésre. A verseny feladata ebbõl állott: farsang elsõ napján elkezdeni Szinérváralján a táncot, abban kivilágos-kivirradtig helytállani, akkor felülni a csöngõs szánra, áthajtani Szamostelekre, ott is táncban virradni meg, s reggel ismét menni tovább Aranyosmeggyesre, ott is folytatni a dáridót, azzal megint egy faluval odább, fel Ugocsának, Beregnek, Zemplénnek, onnan lekerülni Szabolcsnak, Biharnak, végigvigadni mind a hat vármegyét egy csepp kipihenés nélkül.
A verseny szabályai voltak ezek: egy ismerõs házat el nem kerülni, ahova a négy közül valamelyik betérni óhajt, egy táncot sem hagyni kezdeni másnak, s nem végezni elõbb, mint más. Minden tósztot elfogadni, s soha egy csepp bort nem hagyni a pohárban. Egész farsangon át nem aludni ágyban, hanem csak a szánban fekve, amíg egyik falutól a másikig utaznak, és végre elõfordulható kalandoknál, mint például párbajok, szerelmi cselszövények dolgában, fidéliter egymás segítségére lenni, hasonló eseményeknek is igen gyorsan kellvén végrehajtatniuk, miután egy faluban egy napnál tovább idõzni nem szabad.
A négy ifjú közül, kik ez elmés versenyt megkezdték, egy kidõlt már Tiszaújlakon: tüdõgyulladást kapott, és két nap alatt belehalt. Ez nem volt életrevaló ember.