Első [dene]vérig

Orestes ​Blackwell végtelenül átlagos élete egy reggelen éles kanyart vesz, amikor előbb egy busz csapja el, majd egy hajmeresztő mosolyú nő kitépi a szívét – ő pedig merőben szokatlan módon mindkét incidenst túléli. Így kezdődik el a halhatatlansággal folytatott kálváriája, amelyhez személyi sanyargatót is kap a hárpia, Phi személyében, és amitől, ha tehetné, gondolkodás nélkül megszabadulna, köszöni szépen.
Millie problémája épp az ellenkezője Orestesének: ő csaknem tíz éve próbálja meggyőzni vámpír barátnőjét, Ingridet, hogy belőle is vérszívót csináljon – de hiába az érvek, a szép szavak, a stratégiailag elfogyasztott fokhagymagerezdek és a koporsón felejtett passzív-agresszív cetlik, szíve félszemű hölgye hajthatatlan marad…
… legalábbis, amíg egy unalmasnak ígérkező hivatali látogatásról kilépve egy régi ismerősre és két vérbe fagyott holttestre nem bukkannak az utcán.
Mialatt az éjszakák egyre hosszabbodnak, és megállíthatatlanul közeledik a téli napforduló – vele pedig a vámpírtársadalom százévente megrendezett gyűlése, a Zsinat –, Millie és Orestes kénytelenek szembenézni nemcsak a múltbéli baklövéseik következményeivel, de azzal is, hogy a halhatatlanság talán nem egészen úgy működik, ahogyan elképzelték.