„Minden oldalról megindultak a francia csapatok a majorépületet  visszafoglalni. Támadásra hívó trombiták recsegése hangzott a magaslatok  fedett utain. A dobok riadót vertek. Maga a császárgárda jelent meg  a csatatéren.   – Hadd jöjjenek! – szólt a parancsnok. – Tízszeres erõvel is megküzdünk  itten. Visszaverjük õket, míg saját csapataink utánunk  érkeznek!  Tüzet, fiúk!   Most aztán Manassé csendesen ingatva a fejét tagadólag intett, s arra minden katona lábhoz eresztette a fegyvert.  – Mi ez? – szólt elbámulva a parancsnok.  Manassé fölemelte az öklét az ég felé, fölnyújtott hüvelykujjal, s azt  mondta:  – Egy az Isten! S arra társai mind azt tették, és azt mondták: – Egy az Isten! – De hát mit jelent ez? – Az Isten, aki megtiltotta az emberölést. – De ti katonák vagytok, csatatéren álltok! – Megálljuk helyünket, megyünk, ahová küldenek, meg tudunk halni,  de embert ölni nem. – De hisz akkor az ellenség öl meg benneteket. – Azt õ teheti. A parancsnok fenyegetõzött, sírt, könyörgött, mind hasztalan. Mindenre  azt felelték neki, hogy »Egy az Isten!« Parancsolni lehet, hogy  lõjenek, de csak lõporveszteség lesz, õk a levegõbe fognak lõni. »Egy az  Isten!« És senki sem tett egy lövést is a közeledõ ellenségre…”