A századvég híres és hírhedt angol írójának 1890-ben jelent meg a már saját korában nagy karriert befutott regénye. A címszereplõ Dorian feltûnõ, különleges szépsége elbûvöli festõbarátját, Basil Hallward-ot, aki az ifjú portréjával a bûntelen, tiszta naivitásnak állít mûvészi emléket. A színen feltûnik Lord Henry Wotton is, aki meggyõzi a festõ modelljét, hogy ifjonti szépsége a legfontosabb erénye. Mikor Dorian ráébred arra, hogy fiatalsága nem tart örökké, kijelenti, hogy bármit megadna, ha maga helyett festett arcképe öregedne. Ebben a fausti pillanatban kívánsága teljesül. Ezután semmi nem áll az útjába, hogy hedonista, kicsapongó, nagyvilági életet. Mindig friss és üde, ártatlan ábrázata a leggyanúsabb pletykák ellen is kitûnõ pajzs, a csábítás pompás fegyvere. Saját éteri szépsége elvarázsolja, nárcizmusán azonban fölülemelkedik az arckép változása miatt elõ-elõtörõ aggodalma. A festményrõl tulajdon romló lelke néz vele farkasszemet… Wilde egyetlen regénye az angol irodalom alapmûve, korának botrányirodalma. A fantasztikumba hajló történet egyértelmû célja kora társadalmának bírálata. Görbe tükröt állít egy olyan berendezkedésnek, melyben elvakítanak a külsõségek, melyben a felszínes szépség az élet értelme, tartalma pedig az élvezetek hajszolása.