A "Budapesti kalauz marslakók számára" (1935) című vékonyka kötetben egy különös kirándulás részesei lehetünk. Egy olyan kirándulásnak, melyben a csillagokból érkező vándorral és a hozzá csatlakozó íróval végigjárjuk a főváros legjellegzetesebb részeit, megtekintjük házait, hídjait, utcáit és templomait, rácsodálkozunk a Dunára vagy akár a budai hegyekre, kalandozunk a Várkertben, sőt, még néhány jellegzetes kerületet is megismerünk. Hogy mindez benne van egy szokványos útikönyvben? Első hallásra – talán. Aki azonban elolvassa a kötetet, rádöbben, hogy ez a legcsekélyebb mértékben sem marslakóknak íródott, legalábbis nem a szó szoros – földönkívüli – értelmében. Éppen ellenkezőleg: Szerb Antal hazánk, pontosabban Budapest „marslakóinak”, vagyis az ott élő, esetleg oda látogató idegeneknek (idegenkedőknek?) próbálja bemutatni a fővárost úgy, ahogy még sosem nézték és sosem látták, a maga költőiségében – számtalan versidézettel, irodalomtörténeti utalással és ironikus megjegyzéssel tarkítva, melyeket egy „valódi marslakó” – valljuk be – nem igazán értene.