Gustave Flaubert az 1848 utáni illúzióvesztett korszak az eseménytelenség, az unalom, a mozdulatlanság ábrázolásának nagy regényírója. Meghatározó élménye az általános kiábrándultság, alaptémája az emberi butaság, mûve írásakor a nyárspolgárok és a romantika iránt érzett gyûlölete hajtotta. A regény ötletét egy újságcikk szolgáltatta, majd ötvenöt hónapi megfeszített munka után, 1856 õszén kezdte folytatásokban közölni az írói pályájának kezdetét jelentõ társadalmi-lélektani regényét, a Bovarynét. Az államügyészség vallás- és erkölcsgyalázás vádjával pert indított Flaubert ellen. Már az alcím Moeurs de province, Vidéki erkölcsök sejteti, hogy a regény nem pusztán egy romantikus asszony története, hanem a vidéki élet monotóniájának rajza, mely a kor jellemzõ vonásait sûríti: az író által megvetett kispolgárok típusokká válnak, Bovaryné életrajza az egész Lajos Fülöp-i polgárosodó kor a csupa aljasság, középszerûség 19. századi krónikájává tágul.