Az emberiség talán utolsó novembere, a pokol a Földet járja. Letűnt civilizáció kietlen országútján pontos koordinátákhoz száguldunk, mégis ismeretlen cél felé. A városon kívül nem látni lelküktől megfosztottakat, mintha a fagyott csend nem is az invázió eredménye lenne. Ki ül a jobb vállamtól alig húsz centire? Azt hittem, hogy jól ismerem, de már nem is tudom, ki… vagy egyáltalán mi ő. Ketten maradtunk. Lagúnakék tekintete szinte hipnotizál engem, de vajon bízhatok benne? Vagy később az életemre fog törni az, ami talán benne rejtőzik? Fáradt vagyok, egy ideje a megszaggatott izmok fájdalma sem akar múlni. De kijutottunk, a fájdalom pedig jó. Szüntelenül jelzi a csodát, hogy a történtek ellenére még élek. Túl sokat láttam, már így is jóval többet, mint amennyit emberi elme kezelni tudna. Emberi elme? Egyáltalán birtokában vagyok a tápláléklánc eddigi csúcsának vélt faj ismérveinek? Ki vagyok, és mit akarnak tőlem az egyre sűrűbb villámcsapásokként lesújtó látomások? A földfelszínről újabb fénycsóva süvít nyílegyenesen a nyugati horizont felhős égboltja felé. Sötét vadásza szorosan a nyomában, utunk épp arra vezet. Utazótársam csőre rántotta félautomatára kattintott fegyverét, szavak nélkül közli, hogy nincs idő a csapongó gondolatokra, sürgetőbb feladatunk van. Most nem számít más, csak az adrenalinnal felfűtő következő percek, csakis a közvetlen túlélés.
Az Apocalyptum-sorozat első kötete egy fiatal férfiról szól, aki szürke hétköznapjait éli, mígnem egyik reggel arra ébred, hogy az emberiség jelentős része eltűnt. Az új és kegyetlen világban segítségére siető ismerős idegen ráébreszti, többre hivatott, mint azt valaha is gondolta volna.
Éva
4 hónapja
5