Az eltûnt idõ nyomában szerzõje 1908. október és 1909. szeptember között írta a jelen kötetében olvasható írásokat. Rögtön ez után, 1909 õszén már a nagyregény elsõ változatához fogott. Ennek részben az is oka volt, hogy a kiadás tervét a Mercure de France ez év tavaszán elutasította. A szerzõ eredeti elképzelése alapján Bernard de Fallois állította össze ezt a gyûjteményt, amely 1954-ben látott napvilágot a Gallimard kiadónál. Proust gazdag levelezésének tanulsága szerint a Contre Sainte-Beuve címû kötetben a XIX. század neves irodalomtörténészének nézeteivel kívánt szembeszállni – innen az eredeti cím. Mégsem csupán Baudelaire-t, Nervalt, Balzacot elemzõ esszéket találunk a könyvben. Az eltûnt idõ nyomában számtalan motívumával találkozhatunk itt, s ezek a változatok – Roland Barthes véleménye szerint – gyakran gazdagabban, elõzmények nélküli ragyogásukban tárják elénk azokat a képeket, amelyek késõbb a nagyregény szövetébe illeszkednek. A híres prousti elmélet, mely az önkéntelen emlékezés jelentõségét hangsúlyozza, már itt pontosan megfogalmazódik. Az író az elõszóban arra figyelmeztet minket, hogy „…a tudat másodlagos. Ám mégiscsak a tudatot kell felkérnünk, hogy megállapítsa saját alacsonyabbrendûségét. A fejedelmi koronát ugyan nem érdemli meg, mégis egyedül õ ítélheti oda másnak. S noha az erények rangsorában csupán a második helyre szorul, csakis az értelem nyilváníthatja ki, hogy az elsõ helyet az ösztönnek kell elfoglalnia.”