Senki sem akad a világirodalomban, aki annyit tudna a szerelem természetrajzáról, mint
Stendhal. Senki, aki oly módszeresen és magával ragadóan térképezte volna föl az intim szenvedélyeket s egyúttal Európa udvarlási szokásait, „technikáit”. Lélektani megfigyeléseit az író élethossziglan készülő munkában foglalta össze, évtizedekkel megelőzve a modern pszichológiai kutatásokat. Olyan analitikus hajlamú szerző osztja meg velünk szerelmi tapasztalatait, aki katonaként szolgálva csataterek helyett az operaházak karzataira vágyott, hivatalnokként irodák helyett a régészeti ásatásokra. A napóleoni hódításoknál ezerszer jobban foglalkoztatták az érzelmek ostromai.
Stendhal szerint a nő a mindenkori férfitársadalom képzeteiben hol zsarnok, hol zsákmány, és épp ebben az ellentmondásos képben szembesül egymással a boldogtalan szerelmek szépsége a beteljesülő hódítások olcsóságával. Ugyanakkor az író a legelsők egyikeként cáfolja, hogy a női egyenjogúság elismerése szégyellni való behódolás, illetve a női varázs szétfoszlatása lenne. „Olyan ez – írja –, mintha valaki attól félne, hogy a fülemülét tavasszal megtanítják hallgatni.”
A szerelemről először 1822-ben jelent meg, de további jelentős fejezetei csak a hagyatékból kerültek elő. Máig tartó, páratlan hatásában a teljes mű vetekszik
Stendhal nagy regényeivel.
Rádióadás: https://www.youtube.com/watch?v=0wMLLoElI_E
