Prométheusz ​isten, látván az Embert, ezt a minden teremtmények között a legvédtelenebbet, számára a tüzet az égből lelopta, s egyben megtanította őt minden mesterségek ismeretére. S ekként nemcsak a fennmaradását biztosította, de megnyitotta előtte a tökéletesedés felé vezető utat. Zeusz, a féltékeny főisten, Prométheuszt ezért a Kaukázus sziklájához láncoltatta: egy sassal, naponta megújuló, változatos kínzások között, a máját szétmarcangoltatta, mígnem Héráklész, győztes csapatával arra vonulva, lelövi a sast és megszabadítja Prométheuszt. Eddig szól a „mese”. De hogyan élt ezután ez a legjobb isten, az emberiség e legfőbb jótevője? – teszi föl a jogos kérdést az író, játékos iróniával és mégis komolyan. Hogyhogy a mitológia a továbbiakban semmilyen emléket nem őriz róla? Nem emeltek számára templomot, nem állítottak oltárt, emlékéről elnevezett forrás vagy liget nincsen, s még csak egy csillagkép sem viseli nevét? Holott ki mindenki hozzájutott ezekhez a megtisztelő jelképekhez. Mesterházi szellemes oknyomozó története sokszor meghökkent, és mulattatva int arra: az emberiségnek sok talmi és vérgőzös törekvése helyett meg kellene találni és becsülni végre a valódi értékeket.