A ​madarak elhallgattak című kisregény egyszerre két síkon és két időben, a legközvetlenebb jelenben és 1944 nyarán játszódik. Nádai Gábor író balatoni nyári pihenője alatt felfakad egy másik balatoni nyár, az 1944-es nyár emléke. Egy mindmáig bevallatlan, s most sürgető erővel feltörő, regénybe kívánkozó szerelem fájdalmas emléke. Feltámad a papíron Ágnes, aki az író a Balaton mellett ismert meg a háború utolsó hónapjaiban, felragyog a múltból üldözött, a deportálás elől bujkáló lány szenvedése. Ágnesé, aki a szerelem találékonysága sem tudott megmenteni a rá leselkedő végzet elől. Ágnesé, akik „ha már meg kellett halnia, úgy akart meghalni… valamiért… mint aki vállal valamit” Nem egyszerűen azért, mert van, s ez már elég ok arra, hogy ne legyen.

A másik kisregény, A férfi az emlékezés lírája és az erkölcsi biztonság nyugalma nélkül néz szemben nemcsak az elhurcolással, hanem az ezt végrehajtó vagy megakadályozni próbáló környezettel is. Kemény és keserű mű, a vad életvágy és a kegyetlen izgazságérzet párharca zajlik benne. Az asszony, aki gyermekei és férje nélkül tér vissza a haláltáborból, dermedt lélekkel és legyengült testtel, apró, észrevehetetlen, csikorgóan nehéz léptekkel kezd elegyedni az élőkkel, még azzal a régi tanítónőjével is, aki valóban sokat tesz érte, és gyengéd türelemmel ápolja. S amilyen nehezek voltak az első mozdulatok, olyan szédítően robban rá az élniakarás. Előbb csak a testté: csak a szeretkezés fűzi a férfihoz, aki útjába akadt. Aztán a lélek is felébred: szerelem lesz a kapcsolatból. S az asszony, aki túlélte már egyszer halálát, azt nem élheti túl, hogy meg kell tudnia: szerelme a legméltatlanabb érzés, amit csak érezhet, hogy öntudatlanul megbecstelenítette magát a férfival. Nem élheti túl, hogy megismerhette a férfi múltját.