Amióta az ember a legszebb festményen létezik, aminek a Világegyetem és a létezés tanúja volt, ezen a pompát és képzeletet felülmúló Földön, amely korok óta kék gyémántként járja az eget, azóta csillogása minden szemlélőt elragad, szépsége minden szemet elvarázsol, szeretete minden szívet betölt, kincsei minden elmét megkísértenek.
Létezése óta az ember önmaga. Korok és tudományok ezrei nem változtatták meg őt, hogy felemelkedjen és harmonizáljon mindenkivel a létezés dallamában. Ehelyett illúziói megbabonázták, érzelmei megkísértették, és a fájdalmai megtépázták, amelyet pihenés és megszakítás nélkül teremtett magának és másoknak.
Az ember ártalmas vadállattá változtatta magát, az égbolton barangolva minden létező láttán anélkül, hogy életében értelme lenne szeretni a létezés művészetét, több ezer évet és még többet hátrahagyva a szenvedés és a keserű gyötrelem tengerében.
Még mindig ezt akarja, és ezt teszi, azt hiszi, hogy ez a természete és a sorsa, és hogy ebből a helyzetből nincs menekvés egy másik útra. Azzal áltatja magát, hogy ő a legszebb, a legkitűnőbb és a legfontosabb mind közül, elfelejtve, hogy ő az egyik legkisebb és legkevésbé fontos dolog a létezésben.
Gonoszsága tönkretette őt, és szétszaggatta önmagát és másokat, ezt a keserű igazságot minden tanú elmesélte, és minél jobban fejlődött az ember, annál inkább nőtt a gonoszsága és mindenkinek okozott kára, nyomai mögött lények ezreit hagyva megalázó és mélységes kínok között. Saját énje becsapta őt és elvakította az igazsággal szemben, míg végül azt kezdte hinni, hogy ő ártatlan, és hogy körülötte mindenki nagy hibás, amíg el nem jött az ideje és a létezés megkérdezte tőle: Ó nagyszerű ember, ki az ártatlan közületek az ég, a föld és a tenger pusztulásában minden korszakon át?
Az ember tehát némán maradt és megdöbbenve, miután az igazság megrázta, helyzetére fény derült, és lelepleződött a bensője. Kártékony szörnyetegként jelent meg, aki csak önmagát és a szeszélyeit szerette. Nagyon messzire tévedt, amíg át nem lépte a téveszme minden határát, és egyedül maradt a kínjában, amit minden erejével magának teremtett, ezért becsukta a szemét, a száját és a fülét, amíg elfelejtette, hogy a természete, amire épült az, hogy vég nélkül és kétségek nélkül jót tegyen, mint a többi dolog ebben a nagy Világegyetemben.
De vajon meddig marad így az ember, becsapva önmagát, imádva vágyait és saját illúzióit, amíg végül még azt is elkezdte hinni, hogy ő a nagy és dicsőséges Isten?
Egészen addig, amíg el nem jött ez a drága nap, hogy az ember újra meglássa önmagát, hogy az igazság szemével megváltoztassa ezt a sorsát. Egy regényben, amely azért született, hogy az idők végezetéig halhatatlan jelzőfény maradjon számunkra a sötétségben, gyógyír legyen minden betegségre és útmutatás legyen minden tévedésből. Azért jött létre, hogy minden láthatatlan illúziót, amellyel kínozzuk magunkat, látható gyógyszerré változtassa, amellyel örökre megmenthetjük magunkat és szeretteinket minden bajtól.
Egy fantázia regény, amelynek eseményei az ember mélyén zajló események és a jó és a rossz közötti harca körül forognak, hogy feltárja az igazságot és felszámolja az illúziókat, amelyek terhei kimerítették és fájdalmukkal tépázták őt, míg végül arra késztették, hogy megátkozza a létezést, és halálra vágyjon, és a mennyei paradicsomból a gyűlöletes ismeretlenbe távozzon.
Egy regény, amelynek segítségével képessé válunk az ember külső és belső világának felismerésére. Egy fényes, minden határt átlépő utazásra visz bennünket - egy olyan utazásra, amelyről már régóta álmodtunk és vártunk, hogy a képzeleten keresztül elvezessen bennünket az igazsághoz, és megmentsen bennünket mindenféle sötétségtől.