Lakatos Levente napjaink egyik legismertebb regényírója. Ötször kapott Aranykönyv-díjat, háromszor választották a Magyar Könyvek Viadalán Az év írójának. A Dopamin Könyvkiadó alapítója és videós tartalomgyártó. Első kötete 2008-ban jelent meg. Regényei a thriller és a modern romantika műfajában íródnak. Jelenleg a Nem szabadott volna... című trilógia zárórészét írja.
Milyen élmények inspiráltak arra, hogy íróvá válj? Mikor és hogyan döntötted el, hogy író leszel?
Gyerekkorom óta szerettem olvasni, de kamaszkoromban kapott el igazán a könyvszerelem, faltam a regényeket. Ehhez talán hozzáadott, hogy drámatagozatos középiskolába jártam, ahol nagy hangsúlyt fektettek a kreativitásfejlesztésre. Gimnáziumban már publikáltam kisebb lélegzetvételű fiktív szövegeket az iskolaújságban, de tovább nem merészkedtem. Aztán közvetlenül középiskola után újságíróként kezdtem dolgozni, a munka mellett írtam meg az első komolyabb szövegeimet. Az első könyvem huszonkét éves koromban jelent meg, magánkiadásban a maga gyerekbetegségeivel. Az első regényemet, a Barbibébit aztán két évvel később már nagy kiadó gondozta. Szóval nem volt egyetlen ráeszmélési pillanat, még akkor is sorsszerűen alakultak a dolgok, ha rögös és kihívásokkal teli volt az út. Rengeteget tudnék mesélni erről az időszakról.
(könyv=https://dibook.hu/konyv/barbibebi-1)
Mi alapján választod ki egy történet témáját? Mi ad ihletet a témák kiválasztásához?
Kifejezetten praktikusak a kérdések, de az írási folyamat – esetemben legalábbis – nem ennyire egyértelműen zajlik. (nevet) Bevillannak ötletfoszlányok, megragadnak elcsípett élethelyzetek, ezek aztán érlelődnek bennem. Alakot öltenek a fejemben a karakterek, akikhez folyamatosan igazítom a cselekményt. Az írási fázis megkezdésekor például csak egy kiindulópontom van, illetve azt tudom, hova szeretnék eljutni a végére. Nem írok cselekményvázlatot, hagyom, hogy a karakterek cselekedjenek a saját személyiségjegyeik alapján. Az ihletben egyébként nem hiszek, szerintem az csak kifogás a lustaságra és az elakadás dédelgetésére.
Vannak-e különleges rituáléid vagy szokásaid, amelyek segítenek a kreatív munkában?
Külön rituáléim nincsenek, de általában éjjel szeretek dolgozni, akkor nyugszik meg körülöttem a világ. Kávézom közben, pörgősebb külföldi zenéket hallgatok és gyakran ég mellettem gyertya. De talán csak a kávé ebből a szentírás. (nevet) Ami biztos, hogy csak a saját íróasztalomnál tudok koncentrálni, valamint kizárólag a kávé segít az összpontosításban, az energiaitalok csak fizikálisan pörgetnek fel. A kreatív munkát egy nagyon egyszerű módszer segíti elő: a kézírás. Ha elakadok – és itt visszautalnék az ihlet kérdéskörére –, előveszem a jegyzetfüzetemet és kézírással elkezdek ötletelni. Valahogy a kézírás jobban beindítja az agytekervényeimet, ezért is lehet, hogy fejleszteni szeretem a szöveget. Megírom először vázlatként a fejezetet, aztán kinyomtatom, jegyzetelgetek rá, majd újra visszatérek a géphez. És ezt addig ismétlem, ameddig össze nem áll az adott szakasz. Ez legalább három kört jelent, de gyakran többet.
Hogyan tekintesz vissza az írói pályád kezdetére? Milyen tanácsot adnál azoknak a kezdőknek, akik szeretnének írni és kiadni könyveiket?
Nagyon más már a világ, mint amikor én kezdtem. Hogy egy dolgot említsek példának: az első regényem megjelenésekor indult el itthon a Facebook. Azóta a social media és úgy összességében az internet teljesen átalakította az életünket. Sokkal több lehetőségük van a karrierjüket ma kezdőknek, mint annak idején nekünk adatott. Ez viszont nehézséget is jelent, hiszen a lehetőségek tárháza bárki számára elérhető és sokan is próbálkoznak. Nagy a zaj, nehéz kitűnni. Ahogy most már a magánkiadás is lényegesen elérhetőbb közelségbe került, rengetegen választják ezt az utat a publikálásra és egyáltalán nem vagyok abban biztos, hogy ez hosszútávon bárki számára is kifizetődő jelenség.
Ha most lépnék a reflektorfénybe, biztosan a közösségi médiát használva kezdenék olvasóbázist építeni. Publikálnék a közönségemnek az irományaimból és a visszajelzéseik alapján igyekezném megérteni, mire van szükségük, mi tetszik nekik. Mert minél jobban kedvel meg a közönséged, annál többen kapcsolódnak majd hozzád. Ezzel a szerző szépen-lassan kiépít magának egy olyan méretű, elkötelezett közönséget, ami már a könyvkiadóknak is garancia a sikerességre, nem mellékesen ő maga is „kitanulja” az olvasói ízlést. Ehhez persze munka és türelem kell, de legalább nem fog benne állni a pénze a magánkiadás költéseiben és nagyobb eséllyel kerüli el a kudarcélményt. A könyvkiadásban ugyanis a kiadás egy technikai feladat, amihez ugyan szükségeltetik szakértelem, de alapszinten viszonylag gyorsan kitapasztalható. Az eladás már nagyobb kihívás. Egyébként sok esetben még nekem is a saját kiadómmal, a Dopaminnal. Egy kiadó sem tud csodát tenni, ha a szerző passzív a saját kommunikációját tekintve, ám a túlcsordulás sem előnyös, könnyen a viszályára fordulhat.
Mik jelentik számodra a legnagyobb nehézséget és a legnagyobb örömöt az írás során?
A nehézség egyértelműen az időbeosztás. Gyakran állítok fel magamnak jól befuthatónak tűnő terveket, de nem számolok a körülmények alakulásával. Például olyan hatásokkal, amik befolyásolják a hangulatomat és ezzel a koncentrációmat. Ezen azóta tudatosan dolgozom, hogy a saját kiadómmal jelentetem meg a könyveimet és másokét. Az öröm mindenképpen az, amikor a sztori magától áll össze, nem nekem kell görcsösen vagy erőszakosan beleszuszakolnom a jeleneteket, illetve a gondolatokat. Ezt is persze az én agyam kreálja, de azt tapasztalom, hogy ami görcsösen születik, az izzadságszagú lesz a végén. Csak akkor érzem azt a bizonyos flow-t, amiről oly’ sokat lehet hallani manapság, ha lazán dolgozom, ami viszont gyakran éppen ellentétes oldalon helyezkedik el a pontos időbeosztással...
Van-e olyan karakter vagy történet, amely különösen közel áll hozzád? Ha igen, miért?
Igazából elég hálátlan vagyok a karaktereimmel, mert mindig a legfrissebb kötetem áll a legközelebb a szívemhez. Fontosnak tartom a folyamatos fejlődést, és kifejezetten nagy újdonságkereső vagyok. Minden egyes könyvemmel olyan kihívást állítok saját magam elé, amit meg kell ugranom. Ha ezt nem tenném, valószínűleg kifejezetten unnám az írást és már valami egészen mással foglalkoznék. Szóval a korábbi karaktereimre olyan régi kedves idősökként gondolok, akikkel az életünk egy bizonyos szakaszán összesodort az élet, de aztán elváltak az útjaink. Ha érzelmileg ennél jobban kötődnék hozzájuk, valószínűleg megzakkantam volna, esetleg minden figurám ugyanolyan lenne... (nevet) Most, hogy jobban belegondolok, talán ezért lehet, hogy a való életben sem esek kétségbe, ha egy-egy emberi kapcsolatom kihűl.
Milyen üzeneteket szeretnél átadni műveiddel, és hogyan érzékeled, hogy ezek milyen hatást gyakorolnak az olvasókra?
Minden regényemnek más üzenete van, de őszintén szólva nincs tanítási vágyam a történeteimmel. Elmesélek a szövegeimben sztorikat, a szituációkban bőven van tanulság, de azokat nem szándékozom az olvasó szájába rágni, saját magának kell levonnia a következtetéseket. Ami lényeges, hogy regényeimben mindig található toleranciára „nevelő” szál. Borzalmas és egyben elszomorító, hogy emberek apróságok miatt is mennyire tudnak utálkozni.
Melyik volt az a jelenet vagy könyv, amelynek megírása a legnagyobb kihívást jelentette számodra és miért?
Ahogy említettem, minden regényemmel szánt szándékkal újabb kihívásokat állítok magam elé. Tehát az a legnagyobb kihívás, amit éppen írok. (nevet) Jelenleg a Nem szabadott volna...-trilógiám zárókötetén dolgozom. Az utolsó részek mindig nehezebbek, hiszen az előző kötetekben felvetett kérdésekre az olvasók válaszokat várnak, nem lehet elvarratlan szálat hagyni. Eközben a cselekmény sem lehet unalmas, ugyanúgy szükség van a fordulatokra, szóval dupla „öröm” egy-egy zárókötet.
Hogyan készíted el a háttéranyagaidat a regényeidhez? Milyen kutatási folyamatot követsz?
Nyitott szemmel és füllel járok. Szerencsés vagyok, hiszen az írás mellett fut egy videós podcastem, a Levente klubja, amelynek köszönhetően hetente érdekesebbnél érdekesebb emberekkel találkozom, rengeteg információt és érzést szívok magamba. Emellett, ha olyan témáról írok, amelyben nem vagyok járatos, természetesen utánaolvasok, de mostanában a ChatGPT-t is elkezdtem használni asszisztensként. Ha például szükségem van arra, hogy megtudjam, melyik fafajta növekszik a leggyorsabban – erre pont volt példa –, a Google keresések helyett megkérdezem a mesterséges intelligenciát, ami néhány másodpercen belül, pluszinformációkat is szolgáltatva megadja a választ. Sokan félnek a technológiai újításoktól, én viszont kifejezetten szeretem megtalálni a módját annak, hogyan tudom integrálni a munkámba.
Milyen jövőbeli terveid vannak? Van-e olyan könyv vagy projekt, amit különösen izgatottan vársz?
Amint említettem, jelenleg a futó trilógiám zárórészét írom, ezt követően egy négykezes köteten dolgozom majd. A négykezes azt jelenti, hogy egy másik szerzővel közösen dolgozunk majd a könyvön. Ez nem regény, hanem egy igaz történet feldolgozása lesz. Az biztos, hogy unatkozni nem fogok, a kiadóm idei tervében tíz könyv szerepel, mindegyikkel foglalkoznom kell és már a jövő évi terv is szépen körvonalazódik. Tele vagyok ötletekkel.
Lakatos Levente izgalmas történetei digitális formában várják az olvasókat a DiBookon. Érdemes megnézni a kínálatot, és beszerezni néhány különleges e-könyvet. Ott a helyük a virtuális könyvespolcodon.
(szerző=https://dibook.hu/konyvek?szerzo=author_levente-lakatos)
