„A Duna-part mutatja Budapesten a legmozgalmasabb életet, a legkülönfélébb elemekbõl egymás mellé rakva. A Lánchídtól a Petõfi térig terjedõ corsón az elegáns világ sétál, találkozót ad, társalog (kocsival ott nem szabad járni), ott mutatják be a legújabb toiletteket, a kávéházak elõtti járdákon, a pompás kioszk akácfái alatt kávéznak, fagylaltoznak, újságot olvasnak. S aztán egy vaskorláttal odább, egy lépcsõsorral alább, a széles rakodó parton izmos munkássereg hordja a vállán a zsákokat, hempergeti a tonnákat, emeli nehéz teherkocsikra a hatalmas málhacsomagokat, hatan cipelnek egy-egy gyapjúzsákot, vastargoncán tolnak becsomagolt dohánybálákat, térdig-vállig gyürkõzött atlétai alakok, s ,aztán megint egy korláttal odább, egy lépcsõsorral alább: ott vannak az úszószínek, a hideg fürdõk, a csónakházak, ezekhez siet forró napokon az üdülést keresõ közönség. Ott látni a csónak- és úszóversenyeket. A ,fényûzés, a munka és az üdülés mind egy képen csoportosítva. S a kék Duna tükrén egymást váltva-kerülgetve sikamlik az apróbb-nagyobb gõzösök raja minden irányban. Folytatja a képet alább a gyümölcspiac, mely alant a rakparton elkezdõdve végigvonul egész a vámházig, kiszélesedik a plébánia téren: ernyõs sátorokkal és azok nélkül, hagymafentõ sáncok, zöldségtorlaszok, hihetetlen menynyiségeivel a piros paprikának s még pirosabb paradicsomalmának, fölváltva gyümölcsgarmadáktól, a piros szín minden változataiban rikító almák kosárszámra, a hamvas kék szilva s a sárguló õszibarack öblös puttonyokban, a minden színû és zamatú szõlõk halmazai, embermagasságú határhalmok rakva óriás görögdinnyékbõl a sötétzöldön kezdve a csíkos világos zöldig: csalogatóul egy-egy kettészelve s vérbélû tartalmát kifelé fordítva.”