„– A gróf úr jelenlétében, akinek sietve és töredelmesen már mindent elmondtam, még egyszer alázattal bocsánatot kérek a kisasszonytól. A vétség, amelyet elkövettem, majdnem megbocsáthatatlan. Elõször, mert a kisasszony a gróf úr vendége volt. Másodszor, mert semmi okot sem adott nekem arra a feltevésre, hogy mást lát bennem, mint alázatos szolgáját, aki a gróf úr parancsait végrehajtja. A gróf felé fordult: – Legyen szabad még hozzáfûznöm, hogy megbocsáthatatlan a vétségem azért, mert azt mutatja, hogy méltatlan voltam a gróf úr bizalmára, ha húsz év alatt nem tudtam megtanulni, hogy ostobaság és gazság, ha az ember erõszakkal akar olyasmit megszerezni, amit jó szívvel nem adnak neki. Toinette felé fordult: – Ha alázatos bocsánatkérésemet mégis a kisasszony lába elé merem helyezni, az csak azért történik, mert amilyen gyors volt tegnap a kijózanodásom, olyan mély most a megbánásom és mert hiszem, hogy a kisasszony kegyes jósága éppen olyan nagy, mint üde és fiatal szépsége, amely minden kötelességet elfelejtetett velem. Toinette mozdulatlanul ült a mély karosszékben. Tudta, hogy ez a kerek szónoklat nagyobbrészt a grófnak szól, de csalhatatlan bizonyossággal érezte, hogy egy része neki is szól. Tegnap megvédte magát, tegnap az õ akarata érvényesült, mára több lett eközött a két különös ember között, mint egy elszédült falusi leány, akit nem engedtek a vízbe ugrani. Amióta tegnap délben arról értesült, hogy Kerbellan úr Dél-Amerikába surrant, azóta többet tanult, mint az elmúlt tizenhét év alatt. A vendéglõben tegnap este asszonyokat látott, akik oldalra hajtott fejjel, felsõséges mosolygással várták a férfiak megszólalását.”