„A ragyogó napsütésbe kilépve ösztönösen hunyorogtam, majd megtorpantam. Ültek a padomon. Kissé megremegett a térdem, de azért erőt vettem magamon, és továbbmentem. – Te mit csinálsz itt? – kérdeztem Cortezt, aki a pad támláján ült, és ölébe ejtett kezében tartotta a zenelejátszóját. – Ülök – felelte olyan stílusban, mintha ez azért elég egyértelmű lenne. Jó, tényleg az volt, a vak is láthatta, csak éppen… – Miért itt? – kérdeztem cseppet sem kedvesen. – Tudtommal már nem foglalt ez a hely – nézett mélyen a szemembe, nekem pedig felkeltek a pillangók a gyomromban, és úgy döntöttek, hogy egységes erővel próbálnak kiszabadulni. Kérdőn körbenéztem, remélve, hogy valaki segít, de azonkívül, hogy az udvaron állók kétkedő és sanda pillantásokat vetettek felém, senkire nem számíthattam. Márpedig én le fogok ülni! Ez az én helyem! Pár „egyik lábamról a másikra állok” mozdulat után fogtam magam, és felültem Cortez mellé. Ennél furcsább még soha, semmi nem volt. – Akkor én olvasok - közöltem, de ahogy kimondtam, már meg is bántam. Miért jelentettem be? Mi ütött belém? – Jó - mondta elég furán. És ezen nem csodálkozom .”
Egy év telt el az Iskolák Országos Versenye óta. A Szirtes tavalyi gyõzelme után a gimi összes diákja beadta a jelentkezését a következõ évi megmérettetésre. Kocsis igazgatón hatalmas a nyomás: melyik négy diákja lehet képes a címvédésre amellett, hogy nem roppan össze a negatív kritikák, kommentek súlya alatt, ami az interneten és a táborban éri õket? Az igazgató úgy dönt, ezúttal nem a tanulmányi versenyeken jeleskedõk közül választ...A tizenhét éves Major Sára tehetséges táncos, azonban egy balul sikerült buli után kirúgták a csapatából, a történtek miatt pedig megbélyegzetté vált az iskolájában. Éppen ezért õ is meglepõdik, amikor Kocsis igazgató esélyt ad neki, és beválogatja a Szirtes Gimnázium csapatába, hogy három hasonló sorsú társával részt vegyen az Iskolák Országos Versenyén. A négy név bejelentése nem kis meglepetést és felháborodást kelt a tanulók körében, az igazgató azonban bízik a megérzéseiben és a csapatában,így minden negatív reakció ellenére elindítja a Szirtes színeiben Major Sárát, Felcser Vivient, Fehér Rajmundot és Pap Dominiket.
A huszonhat éves Shannen három éve dolgozik egy női magazinnál. Látszólag teljes az élete,mindene megvan, de ki nem állhatja a munkáját, a munkatársait meg pláne. Kétségbeesettenkeresi a „csomagot”, rajta az Életed értelme címkével. Régóta próbál bekerülni egy másikújsághoz, de mindenhol visszautasítják. Azonban egy szokványosan unalmas napon behívjákegy állásinterjúra. Az élete teljesen felfordul, és már semmiben sem biztos, amiben addigszilárdan hitt. A Közhelyek elgondolkodtató történet jelentéktelen, mégis fontos pillanatokról, a hibáinkról,valós és képzelt fájdalmainkról, szeretetről és tragédiáról.
– Reni? – kérdezte. – Igen? – kérdeztem vissza döbbenten. – Jössz velem? – Nem! – szólt vissza Arnold helyettem, mire mindenki kérdőn felé fordult. – Neményi, majd szólok, ha hozzád beszélek - mondta Cortez, és újra rám nézett. – Kezdődik az olvasókör…. – hebegtem, de ez nem tűnt túl népszerű válasznak, egy csomóan "húúú"-zni kezdtek. – Oké – tette fel a kezét Cortez, és röhögve odafordult egy csoport végzőshöz. – Jó – mondtam hirtelen, mire Arnold megpördült a tengelye körül, és visszanézett rám. – Reni, ne menj el! Kardos vár. Fogalmad sincs, hogy tud-e egyáltalán vezetni. Veszélyes! – Csak egy sulikör! – indultam le a lépcsőn, és közben kivettem Ricsi kezéből Virág sisakját, amit direkt nekem nyújtott oda. – Reni! – kiáltott rám Arnold újra. – Mindjárt jövök – közöltem egyszerűen, feltettem a sisakot, aztán felültem Cortez mögé. Átöleltem a derekát, amitől a régi ismerőseim (pillangó barátaim) mind feléledtek a gyomromban, és elindultunk. (részlet a könyvből)
„– Mi a diagnózis? – kérdezte Ricsi röhögve, mire a pszichológus ismét elmosolyodott, és a szemével körbepásztázta a társaságot. – Melyikőtök Reni? – Én – emeltem fel a kezem zavartan. A pszichológus szeme körül apró ráncok jelentek meg, és bólintott. – Ő a válasz a kérdésedre – mondta Ricsinek. – Gyógyítható? – kérdezte Dave nevetve. – Szerintem nem – nevetett fel a doki is. Vadul zakatoló szívvel néztem Cortezre, aki a napszemüveg mögül fürkészett. Fél évig járt miattam hétfő délutánonként a pszichológusához. Én ezt romantikusnak találom. Miért, nem az? – Tessék ide ülni – kérlelte Zsolti a dokit, aki végül csatlakozott hozzánk, és lazán elhelyezkedett a fűben, felhúzott térdeire kulcsolta a kezét, és türelmesen hallgatta Zsoltit. – Szóval a visszatérő rémálmom. Bejövők a suliba, és Máday habzó szájjal üvölt, vérben forognak a szemei, és…”
„- Na, Cortez is megtalálta a sulit. Éppen ideje volt, nem fogom életem végéig tartogatni a jegyzeteket - sóhajtotta tettetett unalommal az arcán, és becsapta a szekrényajtaját. Elfordítottam a fejem, hogy odanézzek, és akkor...És akkor történt, hogy először megláttam Antai-Kelemen Ádámot, Cortezt. Abban a pillanatban, ahogy megláttam, görcsbe rándult a gyomrom, és úgy éreztem, muszáj lehajtanom a fejem, és úgy tenni, mintha csinálnék valamit, máskülönben elárulom magam. Deszkás cipőt, farmert, és bőfazonú fehér pólót viselt, fél vállán hanyagul lógott a hátizsákja, másik kezében a gördeszkáját tartotta. Összevissza meredező haja csak látszólag állt szerteszét, egyébként gondosan megcsinálta, és pont úgy nézett ki, ahogy kell, és ahogy jól áll neki. A folyosó végén Ricsivel beszélgetett, aztán szép lassan minden osztálytársunk köré gyűlt, és hallgatták. Zavartan turkáltam a szekrényemben, csak néha néztem fel egy-egy pillanatra. - Nézd, megjött Cortez! - jelentette be Virág. Mintha magamtól nem vettem volna észre.” (részlet a könyvből)
Mire számíthat egy 19 éves lány, aki nagy nehezen végre megszabadul az iskolától, és soha többé a közelébe sem akar menni? Akinek a barátja az egész nyarát Floridában tölti – nélküle? Akinek mindene a film, forgatókönyv-író szeretne lenni, csak éppen még egy betűt sem írt le? Például elmehet dolgozni egy videótékába, hogy ne teljen tétlenül a nyara. Ennél jobb munkahelyet nem is találhatna, és végre lesz ideje nekilátni a forgatókönyvnek… Persze végül semmi sem a tervek szerint alakul, minden a feje tetejére áll: valódi filmbe illő jelenetek, káosz és rengeteg humor Leiner Laura első, bemutatkozó regényében, amely több mint tíz év után jelenik meg újra.
Elmúlt a nyár, és ezzel vége szakadt a hajmeresztő buliknak, a féktelen nyaralásoknak és a váratlan összejöveteleknek. Vagy mégsem? A Remek!-ből megismert őrült csapatot természetesen holmi időjárás nem fogja meggátolni abban, hogy továbbra is teljesen képtelen helyzetekbe sodorja magát. A videótéka még mindig üzemel, Lindáék szinte minden estéjüket együtt töltik, de vajon meddig tartható fenn ez az állapot? Mi lesz, ha új tagok érkeznek a bandába, pl. gyerekek? És vajon lehet-e forgatókönyvíró abból, aki még soha egy betűt sem írt le a filmterveiből? A Remek! című könyvben megismert szereplők kalandjai a már megszokott eszeveszett tempóban folytatódnak.
– Reni? – kérdezte. – Igen? – kérdeztem vissza döbbenten. – Jössz velem? – Nem! – szólt vissza Arnold helyettem, mire mindenki kérdőn felé fordult. – Neményi, majd szólok, ha hozzád beszélek - mondta Cortez, és újra rám nézett. – Kezdődik az olvasókör…. – hebegtem, de ez nem tűnt túl népszerű válasznak, egy csomóan "húúú"-zni kezdtek. – Oké – tette fel a kezét Cortez, és röhögve odafordult egy csoport végzőshöz. – Jó – mondtam hirtelen, mire Arnold megpördült a tengelye körül, és visszanézett rám. – Reni, ne menj el! Kardos vár. Fogalmad sincs, hogy tud-e egyáltalán vezetni. Veszélyes! – Csak egy sulikör! – indultam le a lépcsőn, és közben kivettem Ricsi kezéből Virág sisakját, amit direkt nekem nyújtott oda. – Reni! – kiáltott rám Arnold újra. – Mindjárt jövök – közöltem egyszerűen, feltettem a sisakot, aztán felültem Cortez mögé. Átöleltem a derekát, amitől a régi ismerőseim (pillangó barátaim) mind feléledtek a gyomromban, és elindultunk. (részlet a könyvből)
„Cortez kikerült minket, lesétált a lépcsőn, miközben a lány már megindult felé. Tudtam, hogy rá vár, tudtam, hogy ő csak Viki lehet, de a következő jelenetet még én sem tudtam előre. A lány vigyorogva átölelte Cortezt, majd hosszú csókkal köszöntötte. Nem, ez nem olyan volt, mint kilencedikben, a díjugrató napján. Most jól láttam. Mindannyian jól láttuk. Lemerevedtem, nem akartam odanézni, de nem tudtam levenni a szemem róluk. A látvány sokkolt, minden energiámmal azon voltam, hogy akkor fulladjak meg, miután elmentek. - Sziasztok - köszönt hátra Cortez nekünk, aztán megfogta Viki kezét (összekulcsolt ujjakkal), és elindultak.” (részlet a könyvből)
„Felfelé baktattunk a dombon, amikor Virág kérdőn körbefordult, és a tekintete megállapodott rajtam. - Green Day szól a zsebedben - mondta. - Zavartan előkerestem a mobilom, és közben azon tanakodtam, hogy ki állíthatta be a telóm a Basket Case-re, és egyáltalán ki csörög arra, mert csak egy embert ismerek, aki szereti... - A kijelzőn Cortez neve villogott, alatta egy menő deszkás képpel. - Cortez - suttogtam, és megtorpantam az úton. - Vedd fel! És lélegezz. De előbb vedd fel. Vagy ne! Előbb lélegezz - ugrált körülöttem Virág. - Mit mondjak? - kapkodtam a levegőt. - Elsősorban ne mondj semmit, várd meg, hogy mit akar. De ha beszélni akarsz vele, javaslom, hogy vedd fel - tanácsolta Arnold.” (részlet a könyvből)
„– Mi a diagnózis? – kérdezte Ricsi röhögve, mire a pszichológus ismét elmosolyodott, és a szemével körbepásztázta a társaságot. – Melyikőtök Reni? – Én – emeltem fel a kezem zavartan. A pszichológus szeme körül apró ráncok jelentek meg, és bólintott. – Ő a válasz a kérdésedre – mondta Ricsinek. – Gyógyítható? – kérdezte Dave nevetve. – Szerintem nem – nevetett fel a doki is. Vadul zakatoló szívvel néztem Cortezre, aki a napszemüveg mögül fürkészett. Fél évig járt miattam hétfő délutánonként a pszichológusához. Én ezt romantikusnak találom. Miért, nem az? – Tessék ide ülni – kérlelte Zsolti a dokit, aki végül csatlakozott hozzánk, és lazán elhelyezkedett a fűben, felhúzott térdeire kulcsolta a kezét, és türelmesen hallgatta Zsoltit. – Szóval a visszatérő rémálmom. Bejövők a suliba, és Máday habzó szájjal üvölt, vérben forognak a szemei, és…”
„- Na, Cortez is megtalálta a sulit. Éppen ideje volt, nem fogom életem végéig tartogatni a jegyzeteket - sóhajtotta tettetett unalommal az arcán, és becsapta a szekrényajtaját. Elfordítottam a fejem, hogy odanézzek, és akkor...És akkor történt, hogy először megláttam Antai-Kelemen Ádámot, Cortezt. Abban a pillanatban, ahogy megláttam, görcsbe rándult a gyomrom, és úgy éreztem, muszáj lehajtanom a fejem, és úgy tenni, mintha csinálnék valamit, máskülönben elárulom magam. Deszkás cipőt, farmert, és bőfazonú fehér pólót viselt, fél vállán hanyagul lógott a hátizsákja, másik kezében a gördeszkáját tartotta. Összevissza meredező haja csak látszólag állt szerteszét, egyébként gondosan megcsinálta, és pont úgy nézett ki, ahogy kell, és ahogy jól áll neki. A folyosó végén Ricsivel beszélgetett, aztán szép lassan minden osztálytársunk köré gyűlt, és hallgatták. Zavartan turkáltam a szekrényemben, csak néha néztem fel egy-egy pillanatra. - Nézd, megjött Cortez! - jelentette be Virág. Mintha magamtól nem vettem volna észre.” (részlet a könyvből)
„– Van valami, amiért még mindig haragszol az elmúlt évekből? – néztem a szemébe, amikor megálltunk a kapunkban. – Nem. Nincs – szólt őszintén, némi töprengés után. – Neked? – Azt hiszem, nincs – ismertem be, és komolyan is gondoltam. – Viszont – tettem hozzá, amolyan "azért ne nyugodj meg" pillantással – nehogy azt hidd, hogy Benoît nem jelentett nekem sokat. – Gondolom. De a te kitalált barátodat Jérome-nak hívták – emlékeztetett mosolyogva. – Részletkérdés – nevettem el magam, aztán a vállába fúrva az arcom, szorosan átöleltem. – Örülök, hogy az elmúlt négy évem minden egyes napja rólad szólt – suttogtam alig hallhatóan. Cortez kissé eltolt magától, hogy a szemembe tudjon nézni, majd hosszasan megcsókolt, engem pedig elöntött a forróság a hajnali hűvösben. Azt hiszem, ezt végleg megbeszéltük.”
© 2023 DiBookSale Zrt. Minden jog fenntartva.